Kalund egy nagyon poros és zárt sziget mindentől távol, ez látszólag a térképeken egy üres földdarab, bár nem volt ilyen mindig. Magát a szigetet az elfelejtett szigetnek vagy Kalund-nak is nevezik. Nagyon hosszú ideig lakott települések voltak rajta. Maga a sziget kicsinek és jelentéktelennek tűnik. Lakatlan lett, fokozatosan megkapta az elfelejtett hely címét. Sok minden adott volt az élet szempontjából ezen a szigeten, de ennek ellenére nem volt biztonságos . Az emberek elhagyták ezt a helyet, fokozatosan eltűnt a múlt településeinek nagy része.

A házak elhagyatottá váltak – betört vagy néha teljesen hiányozó ablakok,  ajtó nélküli szobák, mindenhol szürke, poros, régi bútorok , szőnyegek  a padlón,  egy kerek asztal és néhány szék - vagy utóbbiból csak egy, ha egy ember élt benne. Az asztalon és a szoba sarkaiban  szárított, rohadt állatok vére, mert a húst ott  vérrel fogyasztották. Minden nagyon furcsa ott, de az emberek azzal magyarázták, hogy a természet magával ragadja őket. A szívükben sikoltozik a vágy, hogy érezzék  a vadonban vannak, mint a civilizáció hajnalán. Egyáltalán nem kerülnek kapcsolatba a külvilággal. 2000-ben  egy csoport érkezett oda, akik úgy döntöttek, hogy szertartást tartanak a szigeten az Arctalannak. A  mitológia szerint olyan entitás volt, amely csak az asztrális dimenzióban van jelen. Az Arctalan átka egy olyan rítus, amely lehetővé teszi, hogy egy ismeretlen entitás elfoglalja helyét a valódi dimenzióban, elhagyva az asztrális létezést. Az ünnepséget szükségszerűen Kalund szigetén tartották.  A sziget a mai napig elhagyatott és átkozott,  lakatlannak is tekintik, mert a paranormális tevékenység és a furcsa események nem teszik lehetővé, hogy bárki látogatást tegyen ezen a helyen. Ha mégis, akkor nem fog visszatérni. Ide vetődött egy hajótörés egyetlen túlélője, Denov. Az ő beszámolója következik :

Tegnap este furcsa hangokat hallottam a sziget szívéből. Bár biztos vagyok benne, hogy ez valami kis állat vagy madár, mégis hátborzongató. Megpróbáltam átnézni a bokrokat és a fákat, hátha rápillantok bármire, de nem láttam semmit. Néha a nem tudás a legrosszabb , az elméddel játszik. Tudom, hogy egyedül vagyok, de mégis úgy érzem, hogy figyelnek rám.  Kilátástalannak éreztem  a helyzetemet. Itt lenni egy lakatlan szigeten, ahol csak saját magára számíthat az ember alapvető szükségletek nélkül. Többet kell ennem a bogyóknál. A vadbogyókról szóló tudásom nagyjából a semmire korlátozódik. Nem tudok horgászni, ezért kísértést érzek, hogy tovább merészkedjek a sziget belsejébe hogy megnézzem, van-e ott más ennivaló . Ami visszatart attól, hogy tovább menjek , azok a belülről érkező zajok. Csak éjszaka jönnek, minden este; amikor a hullámok nyugodtak, nincs mit látni vagy hallani, csak a sötétséget. Ha ezek a zajok napközben történnének, egyáltalán nem hallanám őket. 

Az óceán ma délután rákokat mosott a partra. Eleinte nem hittem a szememnek. Nagyobbak, mint a tenyerem mérete. Ollójuk és fejük nagyon furcsa sárga színűek, szürke lábakkal. Ennek ellenére megettem őket, mivel  sikerült tüzet gyújtanom a nálam maradt öngyújtóval-  mindez a dohányzás előnye.  Ami igazán furcsa, az az a tény, hogy egyetlen repülőgépet, helikoptert, de még hajót sem láttam és nem hallottam  egész idő alatt, amíg itt voltam. Hogyan lehetséges ez a mai időkben?  Kezdem így azt hinni, hogy a megmentésem soha nem fog elérkezni.

Így telt el az első nap. Másnap végül úgy döntöttem, mélyebbre kell mennem ennek a szigetnek a szívébe. A z erdő mögül érkező zajok miatt kissé féltem attól, amit ott találok.  A sziget belseje felé eső fáknak nem volt kérge, mint egy normál fenyőnek vagy egy tölgynek, ezeknek világosbarna és nyúlós kérgük volt. Merem állítani, hogy majdnem olyan, mint a bőr. Amikor megérintettem a kérget puha volt, mint egy gumiszalag. Ezeknek a bőrfáknak a levelei kicsik,  egy tömbben helyezkedtek el. Egy nagy madár, körülbelül akkora, mint egy sólyom, az egyik kisebb fa tetején ült. Világosbarna tollas teste szinte mozdulatlan volt, kivéve a fejét, amely egyik oldalról a másikra fordult.  Ahol a szemnek lennie kell, nem volt más, mint üreges fekete lyukak. A feje megállt. Aztán csak bámult rám. Kinyitotta a csőrét egy hosszú sikolyt hallatva.  Nagyon megijedtem és csak futottam előre a bokrok, tövisek között nem tudom mennyi ideig. Végül azon kaptam magam, hogy egy tisztásra értem, amelyet körülvettek a fák és a tövisek.  A kör belülről sokkal nagyobbnak tűnt, mint a külső. Hogyan volt ez lehetséges?  Máig nem találtam rá magyarázatot. Bennebb mentem a tisztáson, itt megláttam, hogy a kör közepén volt egy nagyon mély lyuk.  Fogtam pár követ, majd bedobtam azokat a lyukba. Több halványuló visszhangot hallottam, amint falról falra ugráltak a kövek, de soha egy utolsó ütést sem hallottam az alján. Mérföldeken át kellett esnie. Az első gondolatom az volt, hogy ez egy gödör egyenesen a pokolba. Mindenesetre a furcsa hangok innen érkeztek.  Már tisztán lehetett hallani azokat.  Emberi vagy állati hangok voltak számomra ismeretlen nyelven. A második gondolatom az volt, hogy elveszítem az eszemet vagy ez csupán egy rossz álom, amelyből nem tudok felébredni.

A nap közben lenyugodott felettem. Mennyi ideig lehettem itt? Egy óra? Egy nap? Kettő? A hangok folytatódtak. Összeszorult a gyomrom.  Valaki állt mögöttem. Nem jött közelebb, de nem is távolodott el.  Tudtam, hogy mindjárt szemtől szembe kerülök azzal, ami ideérkezésem óta kísért. Ezelőtt tudni akartam ki ő, de most már nem. Megpróbált kommunikálni velem. Nem úgy közeledett hozzám, ahogy gondoltam, nem rontott nekem. Csak állt egy helyben és nem mozdult. Az arca helyén nem volt semmi, csak bőr.

-Ez a valami  a táboromban nézett rám annak idején, miközben aludtam, biztos vagyok benne, érzem. Futottam. Nem hagytam abba a futást, amíg el nem értem az óceánt és folytattam is volna ameddig lehet. Nem hiszem, hogy lépést tudna tartani velem, de hová mehetnék innen?

A partközeli sziklához indultam, hogy felálljak rá és szétnézzek. Hirtelen előttem állt az a valami. Majd megszólalt nem emberi hangon:

-Tudod hol vagy most ?

Gondolatok cikáztak át az agyamon.

-Ez nem a valóság.

Erre ő megragadta a nyakam és erősen megszorította.

-Úgy értem, nem az a valóság, ahol ezelőtt éltem.

Ekkor átvillant az agyamon a madár üres szeme, a fák által bekerített tisztás és a kút. Talán maga a sziget is ilyen.

-A körben ! - Egy forgószél miatt vetődtem ide. Mert így hozta a sors !

A tudás sok esetben hatalom. Talán attól félt, hogy átadom ezt a kútban levőknek vagy valami egyéb más okból vezérelve még mindig erősen szorítva a nyakamat, végigvonszolt  a parton, végül rádobott egy tutajra. A sors úgy hozta, hogy partra vetődtem. Azt is tudtam, hogy senki nem fog hinni nekem. Hogy egy újabb szenzációvadász, aki hírnevet vagy hasznot akar húzni a Kalund-sziget körüli legendákból. De én tudom, hogy a velem történtek végig fognak kísérni, valahányszor a Napra vagy éppen egy széttört tojás sárgájára nézek, az életet juttatják eszembe a maga tökéletességükkel és egyszerűségükkel és eszembe juttatják a szigeten történteket.