Finn történet

Élt egy asszony, akinek kilenc fia volt. Jó fiúk voltak, és nagyon szerették őt, de  egy dolog miatt mindig panaszkodtak :-Miért nincs kishúgunk ? – kérdezték folyton. - Adj nekünk egy kishúgot ! Amikor eljött az idő, hogy egy másik gyermek szülessen, azt mondták az anyjuknak: -Ha a baba fiú, elmegyünk, és soha többé nem látsz minket, de ha kislány, akkor otthon maradunk és gondoskodunk róla ! Az anya beleegyezett, hogy ha a gyermek lány lenne, akkor a férjével kitesz egy orsót a kapufélfára, ha pedig fiú, akkor egy baltát.

- Csak várj - mondta -, és nézd meg, mit tesz apád a kapufélfára, és akkor tudni fogod, hogy ő egy másik fiútestvér lesz, akit Isten küldött neked, vagy egy kishúg. A baba lánynak bizonyult, és az anya nagyon örült. -Siess, férjem! kiáltotta, és tegyél egy orsót a kapufélfára, hogy kilenc fiunk megtudja a jó hírt !

A férfi így tett, majd gyorsan visszatért az anyához és a babához. Abban a pillanatban, amikor elment, Suyettar elvette az orsót, és egy baltát tett a helyére. Aztán gonosz vigyorral elsietett, és azt motyogta magában: -Most meglátjuk, mi lesz !  Azt remélte, hogy bajt és bánatot okozhat, ez sikerült is. Amint a kilenc fiú meglátta a fejszét a kapufélfán, azt hitték, hogy anyjuk újabb fiút szült, és azonnal elmentek otthonról, megfogadva, hogy soha többé nem térnek vissza. A szegény anya várta őket sokáig. - Menj ki a kapuhoz, férjem, és nézd meg, jönnek-e !

A férfi kiment, majd hamarosan visszatért,  hozta a hírt, hogy valaki kicserélte a tárgyakat. -Az orsó, amit a kapuoszlopra tettem, eltűnt !- mondta -, és a helyén egy balta van. - Jaj - kiáltotta a szegény anya -, valami gonosz teremtmény tette ezt, hogy ellenünk szegüljön! -Bárcsak hírt tudnánk adni a fiainknak arról a kishúgról, akire annyira vágytak! De nem lehetett elérni őket, mert senki sem tudta, merre mentek.

Rövid időn belül a férj meghalt, és a szegény asszonynak, akit kilenc fia elhagyott, csak a kislánya maradt. A gyermeket Kerttu-nak nevezte el. Kerttu kedves kislány volt, és az arca olyan szép volt, mint a szíve. Valahányszor egyedül találta az anyját, megpróbálta megvigasztalni, és ahogy idősebb lett, tudni akarta anyja bánatának okát. Végül az anya mesélt neki a kilenc öccséről és arról, hogy valami gonosz teremtmény trükkje miatt elmentek, és soha nem tértek vissza.  - Szegény anyám - kiáltotta -, mennyire sajnálom, hogy én vagyok veszteséged oka akaratomon kívül ! Hadd menjek ki a világba, és keressem meg a testvéreimet ! Amikor egyszer meghallják az igazságot, örömmel jönnek haza hozzád, hogy gondoskodjanak rólad idős korodban!

Az anya először nem egyezett bele. - Te vagy mindenem, amim van - mondta -Nyomorult és magányos leszek, ha bármi történne veled ! De Kerttu továbbra is sírt, valahányszor szegény testvéreire gondolt, akiket gonoszság révén űztek el otthonról, és végül az anya, felismerve, hogy soha többé nem lesz boldog, ha nem engedi meg neki, hogy a keresésükre induljon, feladta  ellenállását. Sütött egy adag kenyeret, ugyanakkor egy kis kerek süteményt készített Kerttu  könnyeivel, és azt is megsütötte. Aztán azt mondta: -Itt van, gyermekem, az útravalód, és itt van egy varázstorta, amely elvezet a testvéreidhez. Csak annyit kell tenned, hogy ledobod magad elé, és azt mondod:

-Tekerj, gurulj, kis tortám !

Mutasd meg nekem az utat, amin járnom kell

Hogy végre megtaláljuk a kilenc testvért

Kinek az igazi anyja is az enyém !

Aztán a kis torta elkezd gurulni, és követed, bárhová is gurul. De Kerttu, gyermekem, nem szabad egyedül elindulnod. Kell lennie egy barátnak vagy társnak, aki veled tart.

 Kerttu-nak volt egy kis kutyája, Musti, akit nagyon szeretett. -Magammal viszem Musti-t! - mondta. -Ő megvéd engem ! Aztán Kerttu ledobta maga elé a varázstortát, majd elénekelte a dalt. A torta azonnal elgurult, mint egy kerék, amelyet Kerttu és Musti követett. Addig sétáltak, amíg el nem fáradtak. Aztán Kerttu felvette a kis süteményt, és megpihentek az út mentén. Amikor újra készen álltak arra, hogy elindítsák a tortát, Kerttu-nak csak annyit kellett tennie, hogy ledobta maga elé, és elmondta a varázslatos sorokat.

Az első napjuk kaland nélkül telt. Amikor beesteledett, megették a vacsorájukat, aztán lefeküdtek aludni a mezőn egy fa alatt. A második napon megelőztek egy csúnya öregasszonyt, akit Kerttu látványra nem szívlelt. De azt mondta magában: -Szégyelld magad, Kerttu, nem szereted ezt a nőt csak azért, mert öreg és csúnya ! Majd üdvözölte az öregasszonyt, ráparancsolt Musti-ra, hogy ne vicsorogjon és morogjon. Az öreg megkérdezte Kerttu-t, hogy ki ő és hová megy, mire Kerttu elmondta neki.

- Micsoda szerencse, hogy találkoztunk ! Elmosolyodott és megsimogatta Kerttu karját, amitől ő megborzongott. Musti ugyanúgy érezte magát, mint Kerttu. Már nem morgott, mert Kerttu azt mondta neki, hogy ne tegye, de farkát a lábai közé húzta, és Kerttu közelébe nyomulva reszketett az ijedtségtől. Az öreg nő nem más volt, mint Suyettar, aki annyi éven át csak erre az alkalomra várt, hogy további sérülést okozzon Kerttu-nak és testvéreinek. Kerttu túl jó és ártatlan volt ahhoz, hogy másokban rosszat gyanítson. Azt mondta Suyettar-nak: -Nagyon jól, ha a mi útjaink együtt futnak, mehetnénk együtt !

Így Suyettar csatlakozott Kerttu-hoz és Musti-hoz, hárman követték a tortát. Ahogy telt a nap, a nap egyre forróbb és forróbb lett, végül, amikor elérték a tavat, Suyettar így szólt: -Kedvesem, üljünk le itt néhány pillanatra és pihenjünk ! Mindannyian leültek,  Suyettar pedig folytatta: -Menjünk fürdeni a tóba. Ez fel fog frissíteni minket ! Kerttu beleegyezett volna, ha Musti nem rángatja meg a szoknyáját, és figyelmezteti, hogy ne tegye. - Ne csináld - morogta halkan Musti. -Ne menj vele fürdeni ! El fog bűvölni ! Ezért Kerttu azt mondta: -Nem akarok fürdeni !

Suyettar megvárta, amíg újra továbbmennek, majd amikor Kerttu nem nézett oda, megfordult, megrúgta Musti-t, és eltörte az egyik  lábát. Ezentúl Musti-nak három lábon kellett ugrálnia. Másnap délután, amikor elhaladtak egy másik tó mellett, Suyettar ismét megpróbálta Kerttu-t a vízbe csábítani. De Kerttu ismét azt mondta: -Nem, nincs kedvem fürdeni. Egyedül mész be, én itt várlak ! Suyettar  egyre dühösebb lett és később, amikor Kerttu nem nézett oda, megrúgta ismét a  kutyáját, amitől eltört a másik lába is.  Sőt, később a harmadik is, mivel Musti ismét figyelmeztette gazdáját a  veszélyre.

Folytatták az utat. Amire beesteledett, az út szélén aludtak, majd másnap reggel újra útnak indultak. A nap forróvá vált,  délutánra Kerttu fáradt lett és készen állt a pihenésre. Amikor elérték a következő tavat, Suyettar ismét könyörgött, hogy mindketten menjenek fürdeni. Kerttu kísértést érzett, hogy beleegyezzen, amikor szegény Musti lihegve a lába elé vetette magát, és azt suttogta: -Ne tedd, ne menj vele fürdeni, különben megbabonáz !

Tehát Kerttu ismét elutasította. - Ne csináld ! Tudom, hogy hamarosan halott leszek, mert gyűlöl engem, de mielőtt meghalok, még egyszer utoljára figyelmeztetni akarlak, hogy soha ne menj vele fürdeni ! - Mit mond az a kutya? Suyettar dühösen követelte, és anélkül, hogy választ várt volna, felkapott egy nehéz fadarabot, és olyan ütést mért Musti-ra a fején, hogy az meghalt. - Mit tettél szegény kis kutyámmal? - kiáltotta Kerttu. - Ne törődj vele, kedvesem - mondta Suyettar. -Beteg volt és béna,  jobb volt kihúzni a nyomorúságából !

Suyettar megpróbálta megnyugtatni Kerttu-t és elfeledtetni vele Musti-t, de egész délután sírt, amikor arra gondolt, hogy soha többé nem látja barátját. Másnap délután, amikor Suyettar kérte, hogy menjen el fürdeni, nem volt Musti, aki figyelmeztette volna, és végül Kerttu hagyta magát meggyőzni. Fáradt volt a soknapos vándorlástól,  a hideg víz első érintése pedig felfrissítette. -Most fröcskölj vizet az arcomba ! -kérte rá Suyettar. De Kerttu nem akart vizet fröcskölni Suyettar arcába, mert úgy gondolta, tiszteletlenség lenne vizet fröcskölni egy öregasszony arcába. -Hallasz engem ?- kiáltotta Suyettar. Amikor Kerttu még mindig habozott, Suyettar olyan szörnyű, fenyegető arckifejezéssel nézett rá, hogy végül úgy tett, ahogy parancsolták neki. Vizet fröcskölt Suyettar arcába, és amikor a víz megérintette Suyettar szemét, az felkiáltott: -Elvettem a tested ! Te pedig felveszed az enyémet !

Egyszerre mindkettejüknek megváltozott a külseje: Suyettar fiatal és szép lett, Kerttu pedig egy öregasszony. Suyettar durván kihúzta a vízből. -Gyere ! – mondta. -Öltözz be  a rongyaimba, és kezdd el gurítani azt a tortát! Ma estére el kell érnünk a testvéreid házába. Így Kerttu-nak Suyettar mocskos régi ruháiba kellett öltöznie, míg Suyettar, aki friss fiatal lánynak látszott, Kerttu csinos mellényébe és szoknyájába burkolózott. A kis sütemény végül egy parasztházhoz vezette őket, amely előtt megállt. Itt élt a kilenc testvér. Nyolcan kint dolgoztak a földeken, de a legfiatalabb otthon volt. Kinyitotta az ajtót, és amikor Suyettar elmondta neki, hogy ő Kerttu, a nővére, üdvözölte. Aztán behívta, egymás mellett ültek a padon és beszélgettek,  Suyettar elmondta neki mindazt, amit Kerttu-tól hallott az anyjáról meg azokról a jelekről, amelyeket Kerttu születésekor megváltoztattak. A legfiatalabb testvér lelkesen hallgatta, Suyettar pedig olyan meggyőzően mesélte el a történetét, hogy természetesen azt hitte, hogy ő a saját igazi nővére. -És ki az a rettenetes külsejű vénasszony, aki veled jött ? - kérdezte Kerttu felé mutatva. -Egy öreg szolgálónő, akit anyánk küldött velem, hogy társaságot adjon nekem. Ostoba, de jól dolgozik, így hagyhatjuk, hogy minden nap kihajtsa a teheneket a legelőre ! Az idősebb testvérek, amikor hazajöttek, nagyon örültek, hogy megtalálták azt, akiről azt hitték, hogy a nővérük. Azonnal  simogatni kezdték, és azt mondták, hogy most velük kell maradnia, hogy ellássa a háztartást.  Most, hogy itt van, a legfiatalabb testvérnek már nem kell otthon maradnia, hanem minden reggel kimehet a többiekkel dolgozni a földekre.

Kerttu új, sanyarú élete elkezdődött. Reggel, miután a testvérek elmentek, Suyettar szidta és bántalmazta. Süteményt sütött vacsorára, hogy a mezőkön fogyassza el,  kövekkel, botokkal és mocsokkal töltötte meg a tortát. Aztán elvitte Kerttu-t egészen a kapuig, ahol visszaadta neki a beszélőképességét és az emlékezetét, majd durván megparancsolta neki, hogy vezesse a teheneket a legelőre, vigyázzon rá egész nap. Késő délután, amikor Kerttu hazavitte a tehenet, Suyettar találkozott vele a kapuban, visszavette tőle a beszélőképességét és az emlékezetét, hogy este a testvérek bolond öregasszonynak lássák, aki nem tudott beszélni. Kerttu minden reggel és minden este kérte Suyettar-t, hogy mutasson neki egy kis szánalmat, de ehelyett Suyettar napról napra kegyetlenebb lett.  Éjjel az árnyékban ülve a konyha egyik távoli sarkában, kilenc testvérével nevetve és beszélgetve, Kerttu nem érzett bánatot, mert ilyenkor természetesen nem volt emléke. De a nap folyamán más volt. Aztán, amikor egyedül volt a réten, visszatért az emlékezete, anyjára gondolt otthon, aki aggódva várta visszatérését, kilenc erős testvérére gondolt, akik most mind az ő hibája miatt Suyettar áldozataivá válhatnak. Ezek a gondolatok sírásra késztették a bánattól, és ahogy teltek a napok, ezt a bánatot egy dalba öntötte, amelyet folyamatosan énekelt:

-Végre megtaláltam a kilences testvéremet

Kinek a saját igazi anyja is az enyém.

Itt hagynak, hogy egyedül sírjak.

Míg Suyettar ül a helyemen

Lopott külsővel és lopott arccal!

Először gonosz ravaszsággal csapott le rám

És most állandóan gúnyolódik:

Éjjel elveszi a nyelvemet.

Nappal botokkal és kövekkel etet...

A testvérek, miközben a közeli mezőkön dolgoztak, hallották a dalt, és kíváncsiak lettek rá.-Furcsa ! - mondták egymásnak. - Lehet, hogy az öregasszony énekel? Este otthon soha nem nyitja ki a száját, a kedves nővérünk mindig azt mondja, hogy buta és bolond ! Egy délután, amikor Kerttu dala különösen szomorúan hangzott, a legfiatalabb testvér közel lopózott a réten, ahol Kerttu ült, hogy meghallgassa a szavakat. Figyelmesen végighallgatta, majd visszasietett a többiekhez, ijedt arccal elmondta nekik, amit hallott. -Ostobaság! - mondták az idősebb testvérek. - Nem lehetséges ! Azonban ők is hallani akarták a furcsa dalt, ezért mindannyian közel lopóztak, hogy meghallgassák. A hang, amely az aszott szájból jött, egy fiatal lány hangja volt. Ahogy hallgatták, ők is ugyanúgy elsápadtak.

- Jó nekünk - mondták -, ha nem esünk mindnyájan ennek a szörnyű teremtménynek a hatalmába ! Hogyan menthetnénk meg szegény kishúgunkat ?

- Soha nem tudom visszakapni a saját külsőmet - mondta Kerttu -, hacsak Suyettar nem fröccsen vizet a szemembe, és ha nem kiáltok egy varázslatos szót, miközben ő csinálja.

A testvérek egyik tervet a másik után vitatták meg, és végül megállapodtak abban, amelyről úgy gondolták, hogy megtévesztheti Suyettar-t. Megkérték Kerttu-t, hogy porral hintse be a szemét, délben tapogatózva jöjjön haza. A testvérek is otthon voltak, amikor Kerttu botladozva bejött a konyhába, azt mondták Suyettar-nak: -Nővérem, nézd meg a szegény öregasszonyt! -Valami bántja ! -A szeme vörös és duzzadt! -Hozz egy kis vizet !

- Ostobaság ! – mondta Suyettar. - Az öreg elég jól van, nincs szüksége erre !

-Nővérem - mondta a legfiatalabb testvér szemrehányóan -, ez a módja annak, hogy egy olyan emberséges, jószívű lány, mint te, így beszéljen? Ha te nem tisztítod ki az öreg szemét, én magam fogom !

Aztán Suyettar, aki azt akarta, hogy azt higgyék, hogy ő egy jószívű lány, azt mondta, hogy megteszi. Ezért átvitt egy tál vizet Kerttu-hoz, majd azt mondta neki, hogy hajoljon föléje. Amikor az első vízcseppet Kerttu szemébe fröcskölte, Kerttu felkiáltott: -A saját igazi külsőm visszaad nekem ! -Vidd el a sajátod, hogy mindenki láthassa !

Egyszerre Suyettar ismét egy csúnya öreg boszorkánnyá változott, bár még mindig Kerttu csinos mellényébe és szoknyájába öltözve, Kerttu újra önmaga lett, bár még mindig Suyettar rongyaiba burkolózva. De a testvérek úgy tettek, mintha nem látnának különbséget, és tovább beszéltek Suyettar-ral, mintha még mindig Kerttu-nak gondolnák.  Suyettar, mivel a szemét elvakította a por, azt feltételezte, hogy még mindig megtévesztheti őket. Úgy gondolta, hogy lemossa a port a szeméről, ezért a szaunába ment. Miután bement, bezárták az ajtót és felgyújtották a szaunát. Nagy zajt csapott akkor, amikor rájött, hogy csapdába esett. Rúgott és sikoltozott, káromkodott, fenyegetőzött! De Kerttu és a testvérek nem törődtek vele. Égve hagyták a szaunában, ezután hazasiettek. Öreg anyjukat az ablaknál ülve sírva találták, mert azt hitte, hogy már Kerttu és fiai örökre elvesztek. Amikor beléptek a kapun, nem ismerte fel őket, amíg Kerttu meg nem szólalt:

-Végre elhozom a kilences testvért

Kinek az igazi anyja is az enyém !