Az egyik legfontosabb pogány ünnep az ősi időkben. Április 30-tól május 1-ig tart. A szláv hagyományokban az ünnepséget Zivin napnak hívják.  A boszorkányok ekkor egy hegyre repülnek, a Harz-hegységben (Brocken) , ahol a Sátánnal megbeszélik a jövőre vonatkozó terveket. Az ünnep másik hagyománya a gyógynövények gyűjtése, amelyek ilyenkor mágikus erejűek lesznek. Ehhez az ünnephez kapcsolódik a májusfa is.  Az emberek lombkötegeket lógattak a birtokuk köré, hogy távol tartsák a gonosz szellemeket. A Walpurgis-éjszaka másik tipikus tevékenysége a máglyák meggyújtása, amely egy hagyomány szerint a boszorkányok elhárításának eszköze  volt. Egy másik hagyomány szerint a máglyák meggyújtása a kereszténység előtti időkre nyúlik vissza.

A Brocken hegy kísértete: Ez egy furcsa jelenség, amelyet általában hegyvidéki területeken észlelnek.  A hegyet szinte állandóan  köd borítja. A vízcseppek a levegőben lebegnek,  a napfény rajtuk keresztül  másképp jelenik meg, mint  normál környezetben. Ha valaki megfigyel egy másik személyt, aki fent van a hegyen, akkor úgy tűnik, hogy azt a személyt szivárványos aura veszi körül az árnyékát. Ezenkívül az árnyékuk sokkal nagyobbnak tűnik a szokásosnál, ami  gyakorlatilag természetfeletti megjelenést kölcsönöz nekik. Bárki, aki nem tud egy másik konkrét személyről a hegyen, ezt kísérteties jelenésnek tekintené.

Nézzünk egy ehhez kapcsolódó történetet:

1.

Alonso Parcelo belenézett a postaládájába, mint minden nap, kivett belőle két borítékot. Ezek közül az első egy nyilvános ajánlatra, a második pedig egy rokonának öröklésére vonatkozott. Meglepte, hogy egy olyan személy egyedüli örököse, akit egyáltalán nem ismert, a tény enyhén szólva gyanús volt. Az első dolog, ami átfutott a fején, hogy átverésről van szó, ezért elhatározta, hogy konzultál a megfelelő emberekkel, hogy megtudja, igazi-e az említett végrendelet és hogy az említett rokon valóban a rokona-e. Az örökség egy házból állt, amely Cantolgaz városában található, 200 kilométerre Toledo-tól, attól a várostól, ahol Alonso élt. Péntek délután felkészült az útra, beült az autóba. Nagy vihar tört ki, amely többször megállásra kényszerítette, késleltette az utazást. A rossz időjárás nem változott. Csak  lecsillapodott,  esőcseppek függönyévé vált, amelyek dolgoztatták az ablaktörlőket. Amikor körülbelül két kilométerre volt a falu bejáratától, nem értette miért olyan nagy a sötétség. Egy kis hegylánc vette körül. A legmagasabb a keleti rész, ahonnan enyhe ragyogás volt látható, vörös színben.  Amikor megérkezett Cantolgaz-ba látta, hogy a falu közepén egy kis domb emelkedik. Figyelme ismét közelebb került a keleti dombon emelkedő apró fényhez.  Hirtelen kopogás rázta meg az autót. Összeütközött valamivel . Minden szétesett egyfajta álomban.

2.

Felix minden nap kézbesítette a levelet Cantolgaz-ban. Korán kelt, mint a pékek, de még mindig készségesen végezte a munkáját, kivéve azokat a napokat, amikor rossz idő volt. Aznap reggel esett az eső. Kerékpárjával  megkezdte a napi szállítási kört. Hatékonyan, de fenntartásokkal tervezte meg az útvonalat (ritkán érezte magát teljesen biztosnak abban, hogy helyesen cselekszik), a falu északi részéből indulva. Az első levél egy öregembernek szólt, aki egy szerény házban élt az Oszlopok barlangja közelében. Ebben a barlangban az emberek háború idején kerestek menedéket, ez valószínűleg a bombákkal szembeni ellenállás miatt volt. A borítékot a ház bejáratánál lévő postaládában hagyta. A finom szitálás átitatta szőke tincseit, többször  kényszerítve arra, hogy zöld esőkabátja ujjával megszárítsa az arcát. Visszaült a kerékpárra, majd lement vele az útra. Az úton lefelé haladva látott valamit, ami arra kényszerítette, hogy éles kanyart manőverezzen a kerékpárral, de az út olyan sáros volt, hogy megcsúszott és a földre esett. Ez egy szobor volt

3.

 Az autó felborult, Alonso pedig fejjel lefelé állt benne. Nagy erőfeszítésbe került, hogy kijusson, majd miután megtette csak akkor  látta meg, hogy minek ütközött. Hihetetlen, de igaz. Az út felét egy  természetes sziklafal vágta át, bár úgy tűnt, hogy az út közepére helyezték azokat.  Visszanyerte nyugalmát, a sötétben mobiltelefonon próbálta felhívni a hatóságokat, hogy távolítsák el az autót az útról. Az ütéstől viszont eltört a telefonja, ezért dühösen a földre dobta. Mivel nem maradhat ott örökké, elindult Cantolgaz belseje felé az út mentén. Körülbelül negyedórába telt, mire elérte a központot. Néhány óra múlva nappal lesz, de jön az eső és a napnak időre van szüksége, hogy előbújjon. Belépett egy ügyeletes gyógyszertárba, ott megrendelt néhány fájdalomcsillapítót, kölcsönkért egy telefont, hogy felhívja a vontatót és a közlekedési rendőrséget. Az előbbi a lehető leghamarabb megérkezett, hogy felvegye az autót, de az utóbbi nem vette fel a telefont. Megkérdezte a gyógyszerészt a házról, amelyet örökölt, és azt mondta, hogy majdnem a város másik végén van a park mellett,  egy nagyon különleges ház a többihez képest. Nem volt kétséges, hogy egykor valami nagy hatalommal rendelkező úrhoz tartozott. Megkapta a kulcsokat az öröklési levéllel, így gond nélkül belépett. Először úgy tűnt, mintha az ajtó nem akarna kinyílni. A belső tér rosszul volt berendezve, a por minden sarkát beborította. Nem voltak televíziók vagy más elektronikus gépek, kivéve egy rozoga rádiót. Nagyapja unokatestvére azonban bizonyára nagyon elmerült az olvasásban, mivel extravagáns könyvtára volt, három méter hosszú és majdnem két méter magas polccal, amely tele volt könyvekkel. A legtöbb antik, valódi bőrborítóval. A ház kétemeletes, plusz egy pince és egy kis telek, amelyet gyümölcsösként használtak. A szobák az emeleten voltak, egy tárolóhelyiséggel együtt. A földszinten a konyha, a nappali és a fürdőszoba, amelybe nem telepítették a modern kor minden kényelmét. Rokona nem törődött azzal, hogy élhetőbbé tegye a kastélyt. Milyen érdekesnek tűnt az egész. Miért tette őt annak a háznak az örökösévé? 

4.

Délelőtt fél tizenkettőkor Felix befejezte a levelek kézbesítését. A gyenge eső, amely egész reggel annyira zavarta, még mindig nem állt el. Amikor hazaért, felhívta barátnőjét, Minerva-t. Beletelt egy kis időbe, amíg felvette a telefont. Felix hosszan beszélt :-Képzelheted mennyire szeretem az esős napokat...ugyanakkor velem is megtörténik, ami senkivel sem történik meg. Rábukkantam egy kutyaszoborra, amely az öreg Martinez házából kerülhetett ki. Ma reggel fényeket láttam a hegyekben,  furcsának tűnt számomra. Mivel nagyon jól láthatóak lettek volna az otthonodból, talán észrevetted őket te is !

5.

Alonso a parkon áthaladva, új otthona közelében három nagyon szép szobrot látott, tele élénkséggel, ami meglepte őt. Kettő  kutyáktól származott, agresszíven néztek egy harmadikra, amely egy macska volt. Visszafelé menet már előbújt a nap, ekkor még több szobor állt a parkban, habár azokat arrafele menet nem látta. Ezt zavarodottságával magyarázta. Kőmadarak díszítették a járdákat, a fákat. Gyíkok és kígyók  a legkülönbözőbb helyeken, meg egy sólyom a tetőn. Mindegyik rendkívül szép. Fáradságos munka lehetett ezeket a figurákat ilyen részletessé és különbözővé tenni, különösen szétszórtan elhelyezni őket mindenhol. Alonso úgy gondolta, hogy ez egy nagyon csendes hely, hiszen egy városban senkinek sem jutott volna eszébe, hogy ezeket a madarakat a járdák mellett hagyja. Több vandál is használta volna őket lövedékként ablakok vagy emberek ellen. Otthon megreggelizett, majd megpróbált rendet tenni a házban. A fiókokban turkált,  mindent eldobott, ami haszontalan volt, például régimódi ruhákat. Az emeleten ugyanezt tette, amíg meg nem hallotta az utcán dübörgő valami zaját, amelyet kiáltás kísért. Kinézett az ablakon. Nem messze meglátott az úton egy fiút, aki leesett a kerékpárjáról. Alonso lement a földszintre, kinyitotta az ajtót. Felix úgy lépett be rajta, mintha légszomja lenne,  becsapta maga után. Reszketett, légzése nagyon gyors és mély volt, nyakizmai feszültek, mint a zongorahúrok. Az arca annyira sápadt volt, hogy Alonso attól félt, el fog ájulni.

- Mi történt, fiú? 

- Ez már a második alkalom, hogy ez történt velem. De ezúttal rosszabb volt. Nem az én képzeletem szüleménye – kezdett újra reszketni. Azok a szobrok ! -Szobrok jelennek meg, de nem tudni, ki helyezi el őket. Annyira valóságosak. Ez megijeszt. Nagyon jól emlékszem arra, amit láttam. Kicsit sötét volt, de leszálltam a bicikliről, hogy a levelet kézbesítsem.

- Te vagy a postás - szakította félbe Alonso.

- Igen. Felix, a postás.

- A nevem Alonso.

- Rendben. Nos, miközben hordtam a leveleket közben elhaladtam egy kőmacska mellett. Egyenesen előre nézett, amikor elmentem mellette, kissé felém emelte a fejét. Erről álmodni sem mertem volna.

- Szedsz drogokat?

Felix szigorúan nézett rá,  határozott nemmel tisztázta magát. Abban a pillanatban megszólalt Felix mobilja. A barátnője, Minerva hívta. Olyan idegesnek látszott, mint egy pillanattal ezelőtt.

 - Igazad volt.

- Mire gondolsz?

- Kétlem, hogy csínytevők vagy unatkozó emberek.

- Mit láttál, Minerva?

Alonso anélkül hallgatta a beszélgetést, hogy bármit is értett volna, amit mondtak. Ennek ellenére kíváncsi maradt.

-Nem a naplemente tükröződése volt, bár először annak tűnt. Nem azért, mert a ragyogás nem szűnt meg egész éjjel. Ez a ragyogás megijesztett. Soha nem láttam ilyet. Így hogy két napja látható,  több mint gyanús. 

Felix Minerva hívására visszanyerte az erejét, mivel minden gondolata körülötte forgott. Kikapcsolta a telefont, leült a kanapéra. Vett egy mély lélegzetet, ekkor Alonso megkérdezte tőle mi a baja.

– Tegnap már láttam néhány fényt odafent, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget – Alonso bólintott, aztán elmondta neki, hogy ő is látta, amikor megérkezett a városba.

- Falak a falu bejáratánál?- A bejáratnál nincs kőfal vagy ilyesmi.

- Pedig volt egy fal, amely lezárta a bejáratot.

- Ez egyre furcsább és furcsább. Mennem kell, mert a barátnőm zaklatott állapotban van !

Bizalmasan közölte Alonso-val, hogy másnap reggel felmegy a kilátóra, Monte Nogal-ba, hogy megtudja mi történik. Alonso úgy döntött, hogy vele megy.

Másnap reggel már tizenegy óra volt, amikor Felix és Alonso találkozott az utóbbi házában. A reggel hidegen indult, a felhők nyugat felé kavarogtak, enyhe szél sodorta őket. A madarak elhallgattak.  Abban a pillanatban néma csend uralkodott Cantolgaz-ban.

- A túl nagy csend riasztó.

Felix lélegzetet vett, miközben a Cueva de los Pilares irányába nézett. Felmentek oda az öregember házának ösvényén, amíg el nem érték a barlangot.  Félix nem vitt magával mást, csak a botját, mert nem gondolt semmilyen konkrét tervre. Így hát megkezdték a mászást a barlanghoz. Előtte  megálltak egy ideig. Nem sokat pihentek, habár a mászás fárasztó feladat. A barlangösvényen több óráig tartott az út,  amíg elérték a Dió-hegyet. Annak tetején  két nagy kő emelkedett. Nem nőtt körülötte fű: mindenhol kopár föld volt.   Négy méterre tőlük érezték a félelmet, amit egy olyan jelenség okozott, amely hatalmasabb, mint azt valaha is képzelték. Hogy mi az, azt egyikük sem tudta.

- Menjünk innen, menjünk - mondta Felix.

- Már beesteledett, attól tartok nem találnánk haza !-mondta Alonso. -Éjszakázzunk a barlangban, nincs más megoldás.

6.

Minerva felriadt álmából. Nem tudta, hogy zajt hallott vagy csak képzelődött. Vörös fény szivárgott be az ablakokon, beárnyékolta a szoba nagy részét. Kinézett. Látta, hogy az utcák üresek. Teljes csend volt,  a hold fénylett csak.  Valaki lopakodva haladt előre, mert léptei észrevétlenek maradtak. A lány az ajtóhoz ment,  kidugta a fejét. Nem volt ott senki. Nagyon lassan lenézett a lépcsőn. Az apja éppen kinyitotta a ház ajtaját, kiment az utcára. Meglepődött ezen a tényen,  néhány másodpercig csodálkozott,  majd csendben lement a bejárati ajtóhoz. Követni akarta őt, tudni  merre tart és mi a szándéka. Az ajtó kinyitása rémisztő élmény volt, mivel miközben ezt tette, vörös fényözön szűrődött be rajta. Ez a fény olyan volt, mint egy jelenés, amely a karja köré fonódott:  bizalmat és elégedettséget váltott ki belőle, valamint azt az érzést, hogy egy nagy közösség védi őt. Nem volt bátorsága a fénybe nézni. Ez a hatalomérzet megijesztette,  aztán elengedte a kilincset. Lehunyta a szemét, majd újra kinyitotta, ezúttal elhatározva, hogy kimegy az utcára, mielőtt elveszítené  apja nyomát.  Az utcán látott valamit, ami falról falra mozgott. Fényes, viszkózus bőr, amelyből genny és vér keveréke szivárgott. Arca hasonlított egy emberi lényéhez, de  rohadt: szemei kiálltak, fogai harapták ajka húsát. 

 Sikerült befordulnia a sarkon anélkül, hogy a lény észrevette volna, osonva elérte a könyvtárat, ahol apja dolgozott. Belépéskor enyhe hidegrázást kapott. A könyvtár nagy volt és nagyon régi, így maguk a lépések mély visszhangot keltettek abban a zavaró érzésben, hogy valaki leselkedik. A csukott és nyirkos könyvek szaga fokozta gyötrelmét. Hirtelen kigyulladt egy fény. Az apja irodájában volt. Nagyon óvatosan odament és kikukucskált az ajtókeretből. Apja az iroda padlóján turkált, néhány széket és asztalt tolt. Megtisztította a padlót a szeméttől és miután eltávolította a szőnyeget, kinyitott egy csapóajtót. Meggyújtott egy zseblámpát, majd lement.  Minerva sokáig figyelt, de nem mert megmozdulni. Nemsokára hallott egy sikolyt tőle. Igen, az apja volt, aki nyilvánvalóan beszélt valakivel, bár senki sem válaszolt. Csend, majd valaki kínosan mászik fel a lépcsőn. Minerva azt remélte, hogy az apja fogja kidugni a fejét, de reményei szertefoszlottak. Ismét meglátta  szörnyet. Az arca inkább hasonlított egy koponyára, mint bármi másra. Végül eltűnt, miután kiment az ajtón. Minerva néhány percig helyben maradt. Megdöbbenve, egy centit sem mozdult, amíg eszébe nem jutott, hogy az apja ott van a lyukban. Apránként mozgott, amíg visszanyerte az önbizalmát. Ahogy közeledett az alagsori csapóajtóhoz, azt tapasztalta, hogy  büdös szag stagnált odabent. Ennek ellenére összeszedte a bátorságát, majd lement a lépcsőn.

Az alagsort egy félig használt, akkumulátorral működő lámpa világította meg,  melynek fénye nagyon gyenge volt, de elég ahhoz, hogy lássa mi van bent. Furcsa módon a lámpa fénye nem sárga, hanem vörös-éppen olyan, mint amilyen a hegyen volt látható. Maga a rejtekhely nem volt túl nagy, de elfért benne egy íróasztal, egy szék és egy könyvespolc régi könyvekkel. A földön, térden állva és mozdulatlanul próbált az apja megragadni egy könyvet a padlón. Úgy tűnt megfagyott. Minerva odament hozzá, megérintette a karját, miközben szólította. De amikor megérintette, a bőr lehámlott, mint egy nyesedék. Megérintette az arcát, és az egész arca lehámlott. Nagy fájdalomkiáltást hallatott, de mielőtt elájult volna észrevette, hogy apja karján mély karcolás van.  Felemelte a földön lévő könyvet, belenézett. Ez volt Valdivia önkormányzatának archaikus történelmi könyve, benne pedig  néhány oldalon aláhúzott szövegek a Walpurgis-éjről. Közben mivel zajt hallott kintről, ezért felment. Megrémült, amikor meglátott egy szobrot  az alagsori kijárat mellett.  Az ijedtségtől a könyv kiesett a kezéből. Nem hajolt le, hogy felvegye. A szobor a szörnyé volt. A vörös  fény fokozatosan kiszívott belőle mindent, hiszen korábban ember volt ő is.

7.

Amikor Felix látta, hogy barátnője kimerülten mászik fel a lejtőn, odaszaladt hozzá és olyan szorosan átölelte, hogy Minerva  beleremegett. Alonso Felix segítségére sietett, aki megpróbálta újraéleszteni néhány enyhe ütéssel, amitől így a lány  észhez tért. Lefektették a barlangban, ahol úgy gondolták nagyobb biztonságban van, utána pedig  megbeszélték mi történt.  Minerva teljesen kikészült amiatt, hogy apját nem fogja már látni többé.

Miközben elmésélték egymásnak mindazt, amit átéltek a nap folyamán, a hegytetőn újra megjelent a vörös fény. Most egyenesen feléjük közeledett.

-Ne nézzétek ! -mondta hirtelen Minerva. 

A fény viszont nem állt meg. Felix nagyon szerette volna testét átadni ennek a fénynek. Ugyanígy Alonso is. Minerva azonban már ellent tudott állni valamennyire, mivel másodszorra tapasztalta. Fölkapott egy nagy követ, amellyel beverte a két férfi fejét, hogy ne legyenek öntudatuknál.  Magán már nem tudott segíteni. A fény észrevette, csóvákat lövellt ki.

Ami megmentette a lányt, az a hajnal volt. A felkelő nap sugarai elsőként érték el a magasan fekvő barlang bejáratát. A vörös fény eltűnt. A fiúk nemsokára magukhoz tértek. Otthon áttanulmányozták részletesen a vidék történetéről szóló könyvet, melyet korábban Minerva talált meg apja kezében. Többek között olvastak arról is, hogy minden év április 30-án több személynek veszett nyoma. Alonso végre megértette azt is, hogy távoli rokona, akitől örökölte házát, az eltűntek listáján szerepelt.