Demir és Lora  összeölelkezve, mint két szerelmes pihentek az eső utáni ködös erdő mélyén. Viszont nem sokáig élvezhették a pihenőt, mert az átázott talajon piócák kúsztak felfelé a patak felől. Hogy menedéket keressenek, felmásztak a legközelebbi  sima szárú magas növényre, a kiálló ágakba kapaszkodva. A napsugarak azonban hamar felszárították a talajt, a piócák is eltűntek. Egy idő után megjelent előttük Muzaffar, de ezúttal nem testben, hanem egy hologram formájában távolról kommunikált velük.  Muzaffar ellátta őket néhány fontos információval: - Ha tovább mentek az erdőben, semmi nem menthet meg benneteket. Nem várhatjátok meg az éjszakát itt, ugyanis lent a völgyben démonok élnek. Össze fogják zsugorítani a fejeteket, a testeteket pedig deformálják addig, amíg úgy fogtok kinézni, mint egy állat. Nem lesztek többé emberek, többé nem fogtok tudni beszélni, csupán vonyítani. A démonok  átformálják testeteket kínzások által állattá, ezt tudnotok kell. Ha meg akartok menekülni, fel kell másznotok a fehér törzsű növényen, de mindketten nem mászhattok fel ugyanarra. Sikerült elérnem, hogy esélyt kapjatok és visszatérhessetek a világotokba annak ellenére, hogy emlékezni fogtok mindenre!

-De miért kell elválnunk ? -kérdezte Lora.

-Saját magatok kell szembenéznetek félelmeitekkel. Félelmeinket csak így tudjuk legyőzni. Így lesz esély csak arra, hogy egyikőtök túlélje.

-Egyikünk? -kérdezett vissza Demir.

Muzaffar nem válaszolt erre, úgy tett, mintha nem is hallotta volna.

- Elmondtam mi a dolgotok, a többi már rajtatok múlik!

 Muzaffar alakja eltűnt. Demir és Lora könnyes búcsút vettek egymástól. Titkon reménykedtek abban, hogy mégis viszont látják egymást később. Nehezen, de megmászták a magas növényeket, melyeknek korábban nem látták a tetejét. Habár mászás közben többször is elvétették a lépést, furcsa módon a növény ágai mindig megmentették őket a zuhanástól. A felhőket elérve mindkettőjük számára egy másik világ kapui nyíltak meg. A felhők sűrűjében alig lehetett látni, minden párás volt, vad szél süvített. Demir előtt annyira összesűrűsödtek a felhők, hogy végül teljes sötétség vette körül.

Demir mindig is a sötéttől félt leginkább. Soha nem vallotta be senkinek azt, hogy húszéves koráig égő lámpák mellett tudott elaludni csak. Éjszaka is csupán akkor mozdult ki otthonról, ha nagyon muszáj volt. Demir a sötétben semmit nem érzékelt. Azt érezte, hogy végleg elveszett, a teljes semmi veszi körül. Egyetlen fényfoszlány sem volt, talán korábban soha nem tapasztalt eddig  ennyire sötét környezetet. Nem ahhoz fogható volt, amikor az ember becsukja  a szemét.  Ez a teljes sötétség volt, amely elnyel mindent. Mégis, rajta kívül volt ott valami. Egy létező dolog, amely meghatározhatatlan. Ennek tudatában akaratlanul is  megborzongott. Demir a hallására tudott csak  összpontosítani. Csendes, halk zajra lett figyelmes. Elméje lassan alkalmazkodni kezdett hozzá, lassan összerakta természetét. Valami hasonlót hallott akkor, amikor gyerekkorában a nagymamája énekelt neki egy altatódalt. Tett egy lépést előre, ekkor  a zaj hangosabbá vált. A hangok ismétlődtek egymás után, nyugtalan hatást keltettek benne, mert úgy érezte, hogy elnyomja őket valamilyen ismeretlen akadály. Ezután tett még néhány lépést előre. A zűrzavaros hangok között meghallott egy szót is. Egy szót, amitől félni kell. Suttogva kimondták a nevét. Mintha  tudná az előtte levő valami azt, hogy ő kicsoda. Már csak néhány lépésre volt tőle, előtte állt. Demir felemelte lassan a jobb karját. Keze ekkor megütközött valamilyen puha anyagban. Gyorsan hátrébb húzódott, mert ettől a hirtelen érzéstől átjárta egész tudatát a félelem. Kiáltani akart, hogy legyen végre vége mindennek. De eszébe jutottak Muzaffar szavai: -Ne kiálts! Ugyanabban a pillanatban fájdalmat érzett a testén, amely legelőször a hátán jelentkezett. Egyik kezével hátranyúlt, hogy kitapogassa mi okozhatta ezt. Semmit nem érzékelt, mégis átjárta a fájdalom az egész testét, bénító tehetetlenség kerítette hatalmába.  Mint valami csík végigjárta testét ez a fájdalom, melynek nem volt központi góca, mindig máshol jelentkezett. Ám ez a valami, ami fájdalmat okozott, még nem akarta megölni. Demir tűrt, nem volt más választása, erős akarattal próbálta legyűrni félelmét. Közben azon gondolkodott, hogy mi lehetett a hang forrása. Hogyan lehetséges ez ezen a helyen, ahol mindeddig egyetlen természetes zajt sem lehetett hallani. Hamar megtalálta erre a választ: ő már nem ott volt, ahol korábban. Erőt vett magán a fájdalom ellenére. A remény felemelő érzése járta át gondolatait, nem hagyta elveszni energiáját. Bízni kezdett abban, hogy közel járhat a megoldáshoz. Ismét tett néhány lépést előre, nem törődve a feszítő fájdalommal. Elhatározta, hogy megtudja ki vagy mi áll előtte. Kinyújtotta mindkét karját és belemarkolt abba a furcsa ismeretlen dologba, amely rögvest megragadta az ő karjait keményen és nem engedte el.

-Nem adom fel. Ha belenyugszom, meghalok!- gondolta Demir folyton ismételgetve ezt magában, habár már tudta azt, hogy amit megmarkolt az egy kéz volt.

Lora legnagyobb félelme ezelőtt három évvel még az az ember volt, akihez hozzáment. De mivel saját maga végzett vele, kilökte őt a negyedik emeletről, innentől kezdve bűntudata okozta számára a legtöbb bajt, mert ő nem volt gyilkos jellem. A felhőkből egy ugyanolyan színű fehér táj bontakozott ki előtte. Hasonlított a tengerparti környezethez, itt viszont szinte minden fehér volt. Olyan volt, mint egy sivatag. Az égen ugyanúgy ott perzselt a két nap. Lora Demir nevét kiáltozta egymás után többször is, de végül feladta, mert hasztalan próbálkozott. Ahogyan haladt előre tanácstalanul a fehér tájon, gyakran megfordult, fel-alá nézett, mert közben nagyon félt. Az új hely nagyon furcsa volt számára. Ugyanazt látta maga előtt, mint  ami a hátánál volt. Még inkább megrémült, amikor meghallott egy hangot, amely feléje intézte szavait :-Szabadíts ki!

Ez a férje hangja volt. Lora visszakérdezett,  a hang pedig igennel válaszolt.

-Weng, ha te vagy az, merre vagy ?

Megjelent előtte a fénycsík. Lora ekkor vette észre, hogy egy erőtér lehetett pár lépésre előtte, amely hasonlóan az tükörhöz, visszatükrözte a tájat.  A fénycsík megállt előtte a levegőben.

- Miért öltél meg, Lora?

- Nem az én hibámból ment tönkre a kapcsolatunk!

-  Ez nem indok a gyilkosságra!

- Ha én nem, egyszer megtetted volna te! Ezt tette veled az ital és mert gyenge jellem vagy! De igazad van, lehetett volna megoldás az is, ha messzire megyek tőled. Ha tudnád hányszor megbántam, amit tettem. De olyan hirtelen történt minden, ösztönösen védtem magam aznap!

Lora elkezdett sírni. Közben azt is érezte, hogy gyengül. Visszaemlékezett Demir szavaira, hogy nem szabad kiáltania és félnie. Végül csak ennyit mondott:

-Szerettelek téged !

- Ha szeretsz, akkor velem lehetsz. Osztozz sorsomon, gyere velem.

Lora megdermedt ettől. Sokáig meg sem tudott szólalni, de végül hideg fejjel így válaszolt: -Nem teljesítem azt, amire kérsz. Ha éreznél valamit irántam, nem akarnád a vesztem pusztán önzőségből!

Hátrált, majd szaladt visszafelé. Mivel a fény követte őt, gyorsabb tempóra váltott, ami azt okozta, hogy nemsokára kifáradt és meg kellett állnia. A fény utolérte, amint ez megtörtént, aztán berepült Lora orrlyukán. A nő érezte, hogy nem önmaga. Ebben a pillanatban tudta azt is, hogy férje soha nem szerette őt, érdek vezérelte. De kevés idő elteltével a fény elhagyta testét.

-Nincs tested! -Hogyan lehet ez, hiszen érzékeltem !

Lora majd jóval később jött rá, hogy a tesztalany ezúttal nem ő volt, hanem Weng, a férje. Weng lelke ugyanis nemhiába hagyhatta el korábbi otthonát. Lora azt tapasztalta ezután, hogy a fény, amely körülötte vibrált és beszélt hozzá, elkezdett üvöltözni, színe feketére változott és végül eltűnt akkor, amikor egy láthatatlan erő felfelé húzta. Lora soha nem tudta meg azt, hogy mi történt ekkor.

Egyre inkább elhagyatottnak, tanácstalannak érezte magát. Nem tudta mihez fogjon, merre menjen. A falon nem akart átmenni, mert Weng lelkét korábban az a hely tartotta fogva.  Megfordult. A fehér homokban kék szín csillogott a távolban. Követte a megérzéseit bízva abban, hogy ez nemcsak látomás. Ezúttal nem sietett, mert gondolkodni akart addig, amíg eléri a kék foltot, amely minden bizonnyal egy tó lehetett.  Így is volt. Megérkezett  a tó partjához, de  nem talált benne semmi furcsát. A hullámok nagyon nyugodtak voltak,  semmilyen mozgás nem látszott. A tó fölé az egyik parton szikla magasodott. Lora nem habozott sokáig. Eldöntötte, hogy nem lesz gyáva, hiszen ezt ígérte Demir-nek is.  Belemártotta jobb lábának ujjait a vízbe, hogy megtudja kérdéseire a választ. Két pióca azonnal ráakaszkodott, elkezdték szívni a vérét. Lora a kezével megragadta az egyiket, hogy leszedje a lábujjáról. A pióca azonban erősen ellenállt, tapogatói mint valamilyen erős ragasztó vagy karmok, belemélyedtek  bőrébe. A nő először  a fogaival akarta átharapni az élősködőket, de lábait nem tudta a szájáig emelni. Meglátva a sziklát, felmászott rá és ott hozzádörzsölte lábujjait egészen addig, amíg a piócák testét felaprították a kemény kövek. Lábujjai hevesen véreztek, mert a vérszívók  lehúzták róla a bőrt. 

Lora megnyugodott, de elvesztette minden reményét. Ez a tó fertőzött volt, megérzése becsapta őt, nincs menekvés számára. Hacsak nem kezd el esni ismét, szomjan fog halni ebben a sivatagban. Mégis a falon kell átkelnie majd. Így töltött el órákat a tó partján. Elhagyta minden energiája, elhatározta már azt is, hogy mit fog tenni magával. De mielőtt megtenné, át akarta élni újra  a legszebb perceket azzal az emberrel, akivel itt találkozott, a legszörnyűbb helyen. Csak egyszer szerette volna még látni őt.  Alatta a tó vize nyugodt, mozdulatlan állapotban fénylett a két nap sugaraitól, nem is mutatva a veszélyt, ami alatta rejtőzött.

-A paraziták nem a mély vízben élnek! -mondta hangosan Lora, mintha valakinek üzenni akarna, aztán leugrott a szikláról. Elmerült  a tóban, minden elsötétült körülötte. Ez lett a vége. Ő már  nem élt ebben a világban.

Amikor kinyitotta a szemét ismét, egy kórházi ágyon feküdt. Kihúzta szájából a lélegeztető csöveket, kiköpte annak tartalmát, mert  szabadulni akart a mérgező anyagtól, amely fullasztotta őt. Azt is látta, hogy két lábujja véres. Ebben a pillanatban senki más nem volt  a teremben. Kiáltásaira felfigyelt az egyik nővér, aki a közelben volt, gyorsan besietett hozzá. Az orvosok egyáltalán nem számítottak arra, hogy Lora fel fog épülni. A szokásos vizsgálatok után, mivel mindent rendben találtak nála, nemsokára Lora elhagyhatta a kórházat. Azonban mindenre emlékezett, semmit nem felejtett el abból, amit a kóma idején átélt a másik világban vagy világokban. A változás és az új környezet segíthetett csak rajta. Demir személyében látta egyedül azt az embert, aki nemcsak el is hitte, hanem át is élte vele a borzalmakat. Csak annyit tudott róla, hogy egy Kayseri nevű városban élt. De ez a város nagyon nagy, hogyan tudná őt megtalálni úgy, hogy még a vezetéknevét sem tudja. Talán nem is él, hiszen az a furcsa ember azt mondta nekik, hogy csak egyikük szabadulhat. Lora ilyen kétségek között gyötrődve mégis úgy döntött, hogy elhagyja otthonát. Így Kayseri-ben élte mindennapjait, mert a szerencse iis  rámosolygott. Demirt ugyan nem találta meg, de népének tagjait igen, akik egy kínai éttermet üzemeltettek a városközpontban.  Rögtön munkát ajánlottak neki, amit a nő örömmel elfogadott, dolgozhatott a konyhán. Lora így berendezkedhetett új környezetében, bérelni tudott egy lakást is magának és megtanulta a török nyelvet.

Demir, miután megfogta egy másik ember kezét, fényt látott a távolban. Eleinte csak egy kis pont volt az, amely egyre nagyobb és nagyobb lett. Yesna, a felesége ült mellette a kórházi ágyon, az ő kezeit fogta. Ő volt egyben az a személy is, aki a nevét ismételgette. A nő nagyon megörült, amikor látta férje szemét kinyílni, azonnal orvosért kiáltott. Ugyanúgy, mint Lora, Demir is gyorsan felépült, mindenre emlékezett azzal kapcsolatban, ami vele történt. De senki nem hitt neki, még felesége sem. Azzal magyarázták, hogy minden  a képzelete terméke. Egyedül Muzaffar volt az, aki elhitte minden szavát.  Innentől kezdve nagy barátságot ápolt a látnokkal, igyekezett meghálálni mindazt, amit érte tett.

Demir a kóma után új embernek érezte magát. Azt hitte, már vége a borzalmaknak. De tudta azt is, hogy mi okozta vesztét, ezért tartva a veszélytől folyton kérdezgette feleségét, hogy mit csinált a kazettával, amely az ő éjszakai élményét rögzítette. Mindenáron meg akarta semmisíteni ezt a kazettát, ahogyan Muzaffar is tanácsolta neki. De Yesna most sem hitt nekik és mivel kíváncsi volt, visszanézte a felvételt még aznap. Amikor meglátta azt, amit nem kellett volna, azonnal megvilágosodott előtte minden. Hinni kezdett férje szavaiban és abban, hogy amiket elmondott az nemcsak képzelődés volt, hanem valóban megtörtént. De már túl késő volt. Demir délután felesége kiáltozásaira lett figyelmes a fürdőszobában.

-Nincs arcom! -kiáltott fel rémülten Yesna, miközben a tükörbe bámult.

Demir  berohant hozzá, ő viszont nem észlelt semmi furcsát. Számára a tükör azt mutatta, amit látnia kellett volna.

-Torz az arcom, te nem látod ? 

Yesna kirohant a fürdőszobából. Miután kissé megnyugodott Demir mellett, azt hitte magáról, hogy kezd megőrülni. Úgy döntött, hogy ismét visszamegy és belenéz a tükörbe. Ugyanazt látta. Arca elmosódott képként jelent meg előtte, ám minden egyebet azon kívül normál módon érzékelt. Demir szinte biztos volt abban, hogy Yesna megnézte a kazettát. Végül gyanúja be is igazolódott, amikor felesége bevallotta neki. Demir első gondolata az volt, hogy Muzaffar-hoz fordul segítségért. De a látnok nem használt telefont, mert sok más tárggyal együtt a technika ördögének tartotta azt. Autóba ültette feleségét, majd elhajtott vele együtt egyenesen Muzaffar otthona felé, amely egy erdő közepén volt messze tőlük.  Amire megközelítették otthonát, már beesteledett.  Demir vezetés közben azt vette észre, hogy felesége vadul kapálózik mellette az ülésen, de nem jön ki hang  a torkán. Mivel sejtette mi lehetett az oka, nyomban leállította autóját az út szélén. Megpróbált mindent, rázta Yesna testét, hogy térjen magához, de nem járt sikerrel. Ki akarta vinni őt az autóból, ám hamarosan ő is meglátta mozdulatlan ábrázatát a gonosznak. Ugyanazt az arcot, amit korábban látott a felvételen  még a kóma előtt. Demir nem tudott mozdulni ezúttal sem, semmit nem tudott csinálni. Nézte mozdulatlan fehér ovális arcát , amelyen sötét fekete szemek meredtek előre fehér pupillákkal,  egy fa törzse mellett a levegőben. Egyik szeme alatt most még jobban lehetett látni a vörös csíkot, amely felfedte a bőre alatti érzékeny rétegeket. De ezúttal nem őt, hanem Yesna-t bámulta az arc egészen hajnalig. 

Demir nem tudta megmenteni a feleségét, az arc nem akarta elengedni őt. Halála után depresszióba süllyedt.  A kazettát még  a temetés előtt elégette a kályhában, de előtte dühében és fájdalmában darabjaira törte. Semmi és senki nem érdekelte már, azt is megbánta, hogy visszatért ebbe a világba.

- Miért ? -tette fel a kérdést gyakran, amikor Muzaffar-nál volt.

Erre ő maga sem tudott konkrét magyarázatot adni: - Mindannyian rendelkezünk szabad akarattal. 

- De én miért vagyok itt. Én miért nem haltam meg azonnal a kóma helyett ?

- Vannak olyan dolgok, amelyekre nem találunk magyarázatot ! -mondta Muzaffar annyiszor, ahányszor megkérdezte ezt tőle Demir.

Lora később gyakran eszébe jutott Demir-nek. Talán neki szintén sikerült átkelnie, de semmit nem tudott felőle azontúl, hogy Kínában élt. Hogyan is találná meg őt másfél milliárd ember között, még ha ott is van. De az a nap két év elteltével,  a híres március 19  újabb fordulópontot hozott az életében. Egyúttal új esélyt a boldogságra is, hiszen ekkor látták meg egymást újból. Demir és egyik barátja aznap ebédelni tért be az étterembe. Amikor megpillantották egymást, mindketten felismerték a másikat. Egy egész napot töltöttek azzal, hogy csak beszéltek egymással megállás nélkül. Rokon léleknek tekintették a másikat, akiket  a sors hozott össze először a másik dimenzió tengerén, majd pedig itt a Földön, ahol mindketten megszülettek. Közös volt a múltjuk, a jelenük és a jövőjük is az lett. Lora-val annyira megkedvelték egymást, hogy végül házasságot kötöttek egymással. Boldogak voltak együtt a múlt borzalmai ellenére, a később születendő gyerekük még inkább összekötötte sorsukat.