A mágneses pólus nem egyenlő a legdélebbi ponttal, vagyis a Déli-sarkkal, ezt jó az elején leszögezni.  Az idő során lassan változtatja helyét, sőt néha helyet cserél az északi mágneses pólussal. A kutatók úgy vélik, hogy a legközelebbi pólusváltás kettőezer éven belül bármikor bekövetkezhet. A folyamat viszonylag gyorsan, akár pár ezer év alatt is lejátszódhat, ennek hatása azonban kiszámíthatatlan. Elképzelhető, hogy csak az elektromos rendszerekben okoz zavarokat csupán, de akár tömeges kihaláshoz is vezethet. Az Antarktisz területe körülbelül 14 millió négyzetkilométer. Szinte az egész kontinenst jég borítja. Egyes helyeken vastagsága eléri az 5 kilométert is, ez pedig bármit rejthet magában. Sok esetben azonban a várakozásokkal ellentétben a veszély nem alulról, hanem fentről érkezett.

A furcsa jelenséget már a XX. század óta kutatják az Antarktiszon a Föld déli mágneses sarka közelében. A felefedezőutak résztvevői nem egyszer tapasztaltak furcsa élményeket is, látomások kínozták őket, habár ezek lehettek valóságosak is. A kutatók egy része az ismeretlen lények miatt veszítette el életét, akik nemcsak közvetlen érintkezés nélkül, hanem nagy távolságból is képesek gyilkolni. Robert Scott amerikai expedíciója 1912-ben érte el a Föld legdélebbi pontját, amelyen napjainkban a Vosztok kutatóállomás működik. Csupán egy embert halt meg közülük az odaút során. Azonban a visszaút során áthaladtak a mágneses póluson is, a problémák ekkor kezdődtek el. A viharok és a rossz időjárás kíséretében megmagyarázhatatlan gondok következtében egymás után haltak meg. A hivatalos verzióban az áll, hogy eltévedtek, de ha ez igaz is, nem zárja ki azt a tényt, hogy mindez nem pusztán a véletlen műve a korábban és később megtörtént eltűnések és elhalálozások okán.

Az 1950-es évek végén tragédia történt: a hat sarki felfedező közül, akik a  Béke vagy Mirny  állomástól indultak a déli mágneses pólus felé, csak kettő tudott visszatérni. A hivatalos változat szerint az emberek halálát súlyos viharok és fagyok okozták. Ezt követően azonban a felfedezőút résztvevője, Jurij Korshunov megcáfolta ezt: Amikor megközelítettük a mágneses pólust, az időjárás kellemes volt az antarktiszi körülményekhez képest, vagyis tiszta, szélcsendes napos idő -30 ° C-ban. Három héten át utaztunk problémák nélkül, a járművek is kiválóan működtek. Miután felállítottuk a sátrakat úgy döntöttünk, hogy korán lefekszünk. Azonban ez nem sikerült, mert furcsa és riasztó érzés lett úrrá rajtunk egy közelgő szerencsétlenségről. Ezután kis idő múlva elhagytam a sátrat, kint  meglepetésemre  megláttam egy nagy világító labdát, amelynek átmérője 15 – 20 méterre volt a terepjárótól. A kiáltozásomra társaim is kijöttek a sátorból, ekkor a gömb sötétedni és nyúlni kezdett egészen addig, amíg kolbász formájúvá vált egy szájnak látszó lyukkal. A hó elolvadt alatta, az ugráló valami pedig egyre közelebb került. Amikor a fotósunk elővette a gépét, a furcsa tárgy füstszerű szalaggá változott, majd a fotósunk feje fölött megállt. Miután kiadott magából egy világító fényt, a fotós összeesett, mintha leütötték volna. Mivel komolyra fordult a helyzet, a csoportvezetőnk és az orvos robbanótöltetekkel lőni kezdtek erre a szörnyre. Ezt követően megduzzadt és felrobbant, fényes szikrák áramlottak ki belőle. Gorodetskiy, a fotós sajnos meghalt. Súlyosan megégett az egész teste, ruhájából csupán füstölgő rongyok maradtak. A kamera megolvadt, mintha villámcsapás érte volna, a hóban pedig fél méter mély olvadt barázdákat találtunk. Azt gondoltuk, hogy véget is értek a nem mindennapi élmények és az ellenünk irányuló támadások, ám két nappal később folytatódtak. Ismét egy gömb bukkant fel ezúttal egy domb fölött, mintha   a levegőből alakult volna ki száz méterre a talajtól, de most nem egyedül volt, hanem további kettő követte. Lassan közeledtek felénk bonyolult és kaotikus pályákon haladva. Kustov és Boris lőni kezdtek, amint a gömbök kezdték megváltoztatni alakjukat. A  tudatom egy időre elhomályosult, majd ébredésem után erős ózonszagot éreztem a levegőben hasonlóan a vihar utáni időszakhoz. Egyik társunk megvakult. Végül még láttam egy nagy kék gömböt, amely az első napi élményünkhöz hasonló módon viselkedett és megégette néhány emberünket.

1962-ben egy amerikai felfedezőcsapat a legfejlettebb akkor ismert technológia segítségével indult felfedezni az Antarktiszt. Legtöbbjük meghalt, a túlélők nagy része pedig úgymond megőrült, pszichiátriai klinikán végezték. 1966-ban a jelenség végül tudományos nevet is kapott. Plazmaszörnyeknek nevezték el Roy Christopher ötlete nyomán, véleménye szerint ezek valamilyen elektromos élőlények, amelyek főleg  a Wilkes földön belüli sugárzási zónában élnek 400-800 kilométer magasságban. Ebben a magasságban láthatatlanok maradnak más helyeken, de a Déli-sark vidékén meg tudják közelíteni a Földet, a felszínhez közeledve nagyon sűrű környezetben találják magukat, amely révén saját anyaguk is sűrűbb lesz és láthatóvá válik. Talán egy párhuzamos világból származó élőlények, amelyek még azelőtt éltek, hogy a szerves élet felbukkant volna a bolygónk felszínén. Nem sok idő telt el azután, hogy hétpecsétes titokká nyilvánították az ezekről keletkezett hírforrásokat, amelyek angol nyelven nem is érhetőek el.

Az anomálián belül található a Keleti- vagy Vostok-tó. Ez a kontinens eddig ismert legnagyobb tava.  Közel négy kilométer vastag jégtakaró borítja az 1200 méter mély vizet, amely a jég alatt folyékony halmazállapotú. Egyik sajátossága, hogy  felszíne alatt egy jégkupolában 800 méter magas üreg található. Ismeretlen természeti források miatt a kupola alatti víz hőmérséklete plusz 10-18 fokon belül marad. Spekulációk szerint öntisztító légkör létezhet itt, ahol valószínűleg növények biztosan élnek. 2002 óta az Antarktisz rejtélyeinek minden tanulmányát és eredményét az NSA ( Nemzetbiztonsági Ügynökség ) vezeti. Senki sem tudja mit rejt a jégpáncél, meglehet semmit Van egy hipotézis Richard Byrd admirálistól, aki a múlt század közepén tanulmányozta a déli pólus területét. Ennek lényege, hogy a Keleti-tó energiaportál  párhuzamos világokhoz. Az elméletet az ufológusok támogatják, mivel az antarktiszi térségben gyakran rögzítik a földönkívülieket, valamint a tó alatt nagy a mágneses aktivitás, ez pedig jelzőfényként szolgálhat számukra.