A XI. században amikor Firenze még köztársaság volt, ebben az időben élt ott egy Raniero nevű férfi. Mivel apja kovács volt, ő is ebben a szakmában helyezkedett el, de nem szívesen csinálta. Raniero egyben  a város legerősebb embere is volt, aki a nehéz páncélt is olyan könnyen hordta magán, mint más az inget. Amikor az egyik ház tetőgerendája összeomlott, ő megtartotta azt karjával addig, amíg az emberek alátámasztották. Azonban nem bizonyult jó embernek, mindenkivel durván beszélt és gyakran verekedett, így az arca tele volt sebhelyekkel. Felesége, Francesca a híres Uberti család tagja volt, aki addig győzködte apját, amíg az  végül hozzáadta Raniero-hoz. Így költözött Francesca Raniero házába és eleinte minden jól volt közöttük. Mikor már néhány hetes házasok voltak, Raniero-nak eszébe jutott, hogy a céllövésben fogja magát gyakorolni. Körülnézett valami alkalmas cél után, de nem talált egyebet, mint egy fürjet, amelyet kalitkában tartottak. A madár Francesca kedvenc háziállata lett, aki nagyon szerette azt, de Raniero mégis megparancsolta az egyik inasnak, hogy nyissa ki a kalitkát, majd lelőtte a madarat.  Francesca öcssét Taddeo-nak hívták, aki Velencében különféle drága ruhákat vásárolt magának. Miután visszatért, ezekben büszkélkedett, de Firenzében még senki nem járt ilyen ruhákban, ezért gúnyt űztek belőle. Egyik éjszaka Raniero-val ment el a kocsmába, ekkor cobolyprémes zöld köpeny és lila selyemzubbony volt rajta. Raniero annyi bort itatott meg vele, hogy elaludt ott helyben, ezután levette köpenyét és felakasztotta egy madárijesztő rúdjára. Amikor ezt Francesca megtudta, megharagudott férjére és már attól tartott, hogy szerelmük nem lehet ezentúl felhőtlen, mivel Raniero egyre gyakrabban tesz olyan dolgokat, amelyek másokra nézve bántóak. Erre nem is kellett sokat várnia, mert Raniero soha nem tudott nyugton maradni. Szerette azt, ha az emberek folyton róla beszéltek, dicsérték  bátorságát és nagy fizikai erejét. Az akkori dómon, amely akkor még nem a mai Brunelleschi által tervezett formában állt ott, egy pajzs díszelgett, amelyet Francesca egykori ősei állítottak oda. Egyben a legnehezebb pajzsnak is bizonyult, az Uberti család tagjai pedig nagyon büszkék voltak arra, hogy egyik tagjuk fel tudott ezzel együtt mászni a toronyba. Azonban Raniero egy nap felmászott ide, a pajzsot a hátára vette, majd azzal együtt tért vissza. Azt hitte felesége meg fogja dicsérni őt ebben, de nagyon meglepődött akkor, amikor ő közölte vele ne alázza meg többé a családját. Később egy tragédia történt, ugyanis az egyik fiú szerelmes lévén Francesca-ba, meg akart küzdeni érte Raniero-val. Ő azonban még meg sem ütötte, hanem egyszerűen félrelökte őt az útból, a fiú pedig elájult. Öngyilkos lett később, mert tudta reménytelen a szerelme. Francesca végül elvált férjétől, Raniero pedig ezután elköltözött Firenzéből, mivel nem akart vele egy városban élni. Eleinte zsoldoskatona lett, de később katonákat gyűjtött maga köré, közben pedig mindig harcolt és sok urat szolgált. Ahogyan az előre megjósolták, katonaként nagy hírnevet szerzett magának., így a császár lovaggá nevezte ki. Ebben az időszakban hirdették meg  a keresztes hadjáratokat Jeruzsálem felszabadítása érdekében, Raniero pedig felvésette a keresztet pajzsára, majd elindult Kelet felé.

Miután  a kereszteseknek sikerült visszafoglalniuk Jeruzsálemet, ünnepséget csaptak a városon kívül. Reggel a város ostroma után Raniero lett az első, aki Gottfried után fellépett a falakra. A fosztogatások után a keresztesek bűnbánó szerzetesi csuhákban gyújtatlan gyertyákkal vonultak a templomba. Gottfried közölte Raniero-val, hogy ő lehet az első, aki meggyújtja a gyertyát Jézus sírja előtt. Aznap egy bolond mesélt a társaságnak történeteket, akik abban a korban gyakran minősültek ilyen szerepben. Ez a történet Jézusról és Péter apostolról szólt: - Történt egyszer, hogy Jézus Krisztus és Szent Péter egész napon át ott ültek a paradicsom legmagasabb tornyában és onnan néztek le a földre. Annyi sok néznivalójuk akadt, hogy alig volt idejük egy-két szót váltani egymással. Amikor már lement a Nap, Jézus közölte Péterrel, hogy reméli már meg van elégedve mindennel. - Ugyan mivel volnék megelégedve? - kérdezte  Péter. - Azt hittem, hogy meg vagy elégedve azzal, amit ma láttál. De Szent Péter  nem akart lecsillapodni. - Az igaz ugyan,  hogy sok éven át panaszkodtam amiatt, mert Jeruzsálem a hitetlenek kezén van, de mindezek után úgy vélem, hogy  maradhatott volna minden úgy, ahogy eddig volt! Raniero ebből megértette azt, hogy a bolond arról beszél, ami aznap történt. Ő viszont folytatta tovább a történetét :  Szent Péter felszárította könnyeit, melyek a szemét ellepték és amelyek miatt már nem látott elég jól. -Nem hittem volna soha, hogy ezek ilyen vadállatok. Hiszen egész nap fosztogattak és gyilkoltak. Igazán nem értem, hogy miért is engedted magad keresztre feszíteni, hogy ilyen híveket szerezz! A lovagok azonban nem vették rossz néven a tréfát. -Talán bizony Szent Péter haragudna ránk? -kiáltott oda az egyik. Majd Raniero is megszólalt: -Egy bolondot hallgatunk, aki gyarló históriákat mesél! A bolond nevetett csak, majd integetett Raniero felé, mintha azt akarná mondani: Várj csak, majd megkapod te is a magadét. -Jézus lehajtotta fejét, majd lenézett ismét Jeruzsálemre. Szent Péter követte a  tekintetét, de nem látott mást abban az irányban, mint egy nagy sátrat, amely előtt hosszú lándzsákon szaracén fejek függtek és bent egy halom drága keleti szőnyeg, arany tálak és ékes fegyverek voltak felhalmozva, az összeset a szent városban zsákmányolták. Ebben a sátorban is éppen olyan mulatozás járta, mint másutt a táborban. Lovagok ültek benne, akik sűrűn ürítették kupáikat. Az egyetlen különbség az volt, hogy ők a többi sátorban lévőknél is hangosabban kiabáltak. Szent Péter nem tudta megérteni, hogy miért volt Jézus olyan elégedett amikor lenézett, mert szinte ragyogott a kék szeme az örömtől. Ugyanis az, aki az asztalfőn ült a legrettenetesebb volt valamennyi között. Harmincöt év körüli lovag lehetett nagy termettel, arcát sebhelyek és forradások szántottak át. Mégis csak előtte állt egy égő gyertya, amelyet korábban éppen Krisztus sírja előtt gyújtottak meg. -Nem gondol bizony ő másra, csak a maga dicsőségére, miután elismerték vitézségét az egész hadseregben Gottfried után! De Jézus ellent mondott neki: - Nem látod mennyire félti azt a gyertyát? -kérdezte. -A kezével takargatja a lángját, valahányszor fellebbentik a sátorponyvát, mert attól fél, hogy a huzat eloltja! -Ne feledd, az ördög mindig azokat teszi próbára, akik a legjobbak! -mondta végül Jézus Péternek, aztán elment.  A bolond befejezte a történetet, majd elmenekült, mivel már kezdtek dühösek lenni rá annak ellenére, hogy közben jókat mulattak rajta. Raniero ellenben már nem haragudott rá, mivel belül érzett valami különöset, ami azt súgta neki, hogy ez a bolond igazat mondott. Megértette az üzenet célját is, hogy el kell vinnie az égő gyertyát Firenzébe. Másnap reggel el is indult, közben mindig a gyertyán tűnődött.- Egészen megbűvölt engem ez a gyertyaláng. Most emiatt úgy fogok lovagolni egész úton, mint egy bolond koldus. Ahogyan sejtette előre, mindenfelé csak pusztaság és sivatag határolta a hazafelé vezető utat nyugatra.  Itt hosszú vándorútja elején egy  pásztor mellett lovagolt el, aki nyáját legeltette. Amint Raniero a kopár földön legelő nyáját nézte nagyon elcsodálkozott, mert úgy tűnt azok puszta földet esznek. A pásztornak bizonyára nagyobb nyája lehetett valamikor, melyet a keresztesek raboltak el tőle. Mikor a pásztor meglátta a keresztény lovast egyedül poroszkálni, elébe rohant és botjával a gyertyája felé sújtott. Raniero-t annyira elfoglalta az égő gyertya, hogy még egy pásztor ellen sem tudott védekezni. De a pásztor véleménye abban a pillanatban megváltozott, amikor látta Raniero mennyire félti ezt az égő gyertyát, így szinte már elszégyellte magát. Azután sokáig kísérte Raniero-t, a lovát is segített neki vezetnie. A tengerhez érve éppen olasz származású emberekkel találkozott, akik megtudva a jó hírt, hogy Jeruzsálem felszabadult, rögtön hajóra szálltak. Látva Raniero-t egy gyertyával a kezében, csúfolni kezdték őt,  mondván neki bolond. Ő azonban ezeket hallva nagyon feldühödött, leszállt a lováról, majd ütlegelni kezdte mindegyiket egymás után. Ezalatt  a gyertya legurult egy mély árokba, ahol kialudt annak lángja. Viszont mielőtt ez megtörtént volna, egy mellette lévő száraz fűcsomó tüzet fogott annak lángjától, Raniero pedig tudomásul vette azt, hogy a szerencse vele tartott. Az is nagyon furcsának bizonyult, hogy miközben ez a gyertya égett, nem fogyott anyaga semennyit. Az út azonban hosszúnak bizonyult Firenzéig. Először Kis-Ázsián kellett átkelnie, hogy eljusson Konstantinápolyig. Mivel sok zarándok tartott Jeruzsálem felé, gyakran megosztották vele ételüket, aminek Raniero nagyon örült és csodálta erényeiket.  Annak ellenére, hogy ezektől a ritka találkozásoktól eltekintve az út nagy részét egyedül tette meg, mégsem voltak napjai unalmasak vagy egyhangúak. Mindig vigyáznia kellett a gyertyalángra, emiatt pedig egy perc nyugalma sem volt. A legkisebb szellő vagy egy esőcsepp elég lett volna, hogy kioltsa. Miközben így lovagolt elhagyott utakon az jutott eszébe, hogy mintha már egyszer megért volna valami hasonlót. Valaki egyszer hasonlóan őrködött egy bizonyos tárgy felett. Eleinte azt hitte csak álmodja az egészet, mert minden nagyon zavaros volt. Estére egy városba ért, amelynek neve Angora (Ankara) volt.  Itt feltűnt neki egy magas és karcsú nő, aki nagyon hasonlított feleségére. Ekkor fény gyúlt lelkében, mert megértette azt, amin korábban annyit tűnődött. Hiszen a Francesca iránt érzett szerelme volt az a gyertyaláng, amelyet mindig égve akart tartani. Most először kezdte megérteni, hogy miért is hagyta el őt Francesca annak idején.

Raniero-nak vigyáznia kellett az ellenséggel is, ugyanis Kis-Ázsia területét akkoriban a szeldzsukok uralták, de mint kiderült más ellenséggel is szembe kellett néznie, ami kezdetben az időjárás volt. Egy vihar támadt a hegyekben, amely egyre erősebben dühöngött. Egy szaracén szentnek a sírja mellett villám csapott a sziklába, majd meggyújtotta az ott álló fát. Így Raniero tűzhöz jutott,  a hirtelen lezúduló eső miatt kialudt gyertyát pedig sikerült meggyújtania ismét. Egy közeli barlangban talált menedékre, ahol meglepetésére egy női alak várt rá. Először káprázott Raniero szeme, mert ő éppen úgy nézett ki, mint Francesca. Nagyon rossz állapotban volt, bőrét mindenhol sebek borították. Francesca elmesélte addigi történetét, miszerint megbánta korábbi cselekedetét, hogy elhagyta őt. Nem tudta fékezni szerelmét, ezért elindult megkeresni még úgy is, hogy tudta lehetetlen útra vállalkozik nőként egyedül. Miután boldogan megölelték egymást, Francesca így szólt: -Most már végre kettesben indulhatunk haza, már biztonságban érzem magam veled együtt!  Abba viszont nem egyezett bele a felesége, hogy a gyertyát is magukkal vigyék, mivel veszélyes fényforrásnak vélte. Raniero ekkor gyanút fogott, majd megragadta Francesca kezét és a gyertya lángjai közé nyomta. A nő teste ebben a pillanatban fekete színűvé változott, majd meglátta maga előtt az ördögöt.- Miért fáradozol egy olyan ereklyével, amely egy olyan helyről származik, amely mindig is zűrzavarok és háborúk helyszíne lesz? -Miért érdekel ez téged ennyire? -kérdezett vissza Raniero. Az ördög aztán így szólt: -Rajtad fogom tartani a szemem továbbra is, ne örülj előre! De Raniero tudta már azt is, hogy nem az az ember volt, aki régen csak az élvezeteknek élt.. A hosszú út megtanította őt arra, hogy  a testi örömök és a bűnök követése soha nem okoz lelki békét, aki pedig belül romlott, annak egész lénye az lesz. Soha nem lesz elégedett, mindig mások figyelmére kell összpontosítania, lelki bajok és depresszió lesz kísérője egész élete során. Az út hazáig továbbra is nagyon veszélyesnek bizonyult, néha meg kellett küzdenie ellenséges muzulmánok csapataival, de mindig nagy gondot fordított arra, hogy előbb biztonságos helyre tegye a gyertyát. Valahol Európa délkeleti részén egy furcsa közösségre bukkant, amelynek gyerekek voltak a tagjai. Ők is a keresztes hadjáratokra indultak eredetileg, ami az akkoriban valós ténynek bizonyult. Egy  szerzetes azonban letérítette őket útjukról, aztán közölte velük a hírt arról, hogy Jeruzsálem már felszabadult. Ettől kezdve  a gyerekek  az ő kolostorában éltek különböző házimunkákat ellátva. De minden nap  eltűnt egyikük, majd másnap megtalálták testüket törött hátgerinccel a kolostor melletti árokban. Raniero-t szívesen vendégül látta az apát ott, ahol mindenfelé  pazar bútorok és berendezések díszítették a falakat és a padlót. De amikor meglátta a gyertyát, hátrább lépett, mintha félne tőle. Raniero észrevette ezt, de nem szólt még semmit, inkább a gyerekek között kérdezősködött mi történt ott korábban, mielőtt megérkezett volna. Eszébe jutott az is, amit maga Krisztus üzent neki Jeruzsélemben: A gonosz mindig  a legjobbakat próbálja eltéríteni.  A csonkításokról szóló beszámolók is egyre inkább azt bizonyították számára, hogy az apát áll ezek mögött, akit megszállt az ördög.  Titokban éjszaka körbejárta a kolostor folyosóit, benyitott minden szobába. Az egyik ajtaja zárva volt, de nem volt nehéz betörnie annak ellenére, hogy nagyon vastag fából munkálták meg.  Itt talált rá a szerzetesre, aki pentagramm és egyéb fekete mágiát jelentő szimbólumok mellett gyakorolta gonosz rituáléit egy gyermek szívét felhasználva. Ugyanúgy járt el, mint korábban: ezúttal amikor a gonosz hozzáért a szent lánghoz, annak testéből nem maradt más, csak egy halom csont és koponya. -Eladtad  a lelkedet, hát pusztulj el úgy, ahogyan annak lennie kell ! Raniero összegyűjtötte az összes a gyereket, majd velük együtt folytatta tovább a vándorlást egészen Firenzéig, hogy ott kis támogatással majd normális életkörülmények között  élhessenek. Így is lett, végül sikeresen megérkeztek a városba, ahol a helyiek látva a gyertyát a kezében és a mellette sorakozó gyerekcsapatot, nagyon meglepődtek. Miután Raniero elmondta nekik, hogy a lángot egészen Jeruzsálemtől hordozta magával, kinevették őt és bolondnak nevezték. A papok eretnekséggel vádolták meg, sőt azzal is meggyanúsították őt, hogy kárhozatba viszi a gyerekeket. Nem akarták megengedni neki, hogy bevihesse a gyertyát a templomba, hogy ott meggyújtsa vele Mária oltárán a többi gyertyát. Ekkor azonban csoda történt, amelyre azóta is emlékeznek Firenzében. Egy arra szálló madár kioltotta a gyertya lángját, majd kigyulladt a teste. Így repült egészen a Szűz oltáráig, ahol ezáltal fénybe borult minden az örök láng által, ami most már nem Raniero kezében, hanem Firenze dómjának az összes gyertyáján égett tovább. Erre a püspök felemelte a botját és így kiáltott fel: - Isten tanúskodott mellette!  Raniero ezután keresztül törte magát a tömegen, amely nem merte útját állni, majd megszólalt,  ezúttal mindenki figyelmesen hallgatta őt: -Kezdetben a bűnök útját követtem én is, de tudnotok kell azt, hogy Isten nem Firenze dicsősége miatt küldte ide hozzánk jelét annak, hogy ő itt van közöttünk és segít minket, ahogyan ezt korábban én is hittem. Hanem azért, hogy ne feledkezzetek meg soha emberi mivoltotokról, legyetek erényesek, jámborok és jószívűek mindig minden élőlénnyel szemben! Ne feledjétek soha Krisztus szavait, aki ezt mondta egyszer : Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást.  Valamennyien a templomban barátai és ellenségei egyaránt nem kételkedtek többé szavaiban, Raniero pedig Francesca oldalán boldogan élt tovább. Felesége kérés nélkül  nagy vagyonának kis részét felhasználva örömmel segítette az árvákat, akik elkísérték férjét egész Itálián keresztül. Francesca miután tanúja lett sok ember mellett a csodának, teljesen megváltozott egész lényén belül, az ő lelkében is kigyulladt az a  tűz, amely korábban alvó állapotban szunnyadt, ezentúl nem vonzotta többé a nemesek dölyfös életmódja.