Lappföld gazdag mitológiával rendelkezik annak ellenére, hogy a zord időjárási viszonyok miatt kevesen élnek itt. A történetek nemzedékről nemzedékre öröklődtek a beszélt nyelv révén, többségük az ősidőkben keletkezett.  Ezek közül sok még nem található meg könyvekben vagy az interneten, ezért csak úgy lehet információt szerezni róluk, ha  a helyi emberek kinyitják a szájukat. Ennek ellenére a legtöbb legenda sajnos a feledés homályába merült.

Élt egyszer egy idős házaspár, akik fiukkal és annak feleségével éltek együtt, a fiút Helli-nek hívták. Felesége azonban mindig szidta őt és szüleit, mert soha nem volt elégedett azzal, ami őt illette. Egyik reggel, amikor férje elővette az íjakat odament hozzá, majd megkérdezte tőle: -Merre mész? -Vadászni! -felelte Helli. Felesége azonban továbbra is szitkozódott: -Most elmész, engem pedig megint itt hagysz egyedül a szüleiddel! Helli nem engedett, mert ha nem ment volna el vadászni aznap, akkor nem is lett volna amit egyenek. Feldúltan indult el vadászni, ezért nem is sikerült sok állatot lelőnie, mert mindig célt tévesztett. Amikor már csak egy nyílvesszője maradt, észrevett egy hófajdot a bokorban, amely annyira közel volt, hogy normál esetben lehetetlen lett volna eltévesztenie. Célba is vette, viszont meglepetésére a hófajd megszólalt: -Ne lőjjél le, inkább vigyél haza élve! Helli így válaszolt: -Szeretnélek megkímélni, de mit szólna otthon  a feleségem, ha üres kézzel térnék haza? A hófajd tovább győzködte, mondván ő tud beszélni és nem kell üres kézzel hazatérnie, mivel megengedi azt, hogy hazavigye. -Legyen így, de ne csodálkozz majd, ha a feleségem kicsavarja a nyakad! Miközben mentek, a fajd tovább beszélt:  -Ha egy évig gondoskodsz rólam, jutalmat kapsz utána! Otthon szokás szerint vita kerekedett és egyúttal csodálkoztak is nagyon azon, hogy az általa hazahozott állat tud beszélni. Helli felesége meg akarta főzni, de az öreg már más véleményem volt, mert nem kerül sokba egy madár eltartása. Egy év után a hófajd  réztollat növesztett a farkán, amelyet az ajtó előtt hagyott, aztán eltűnt. Amikor Helli felesége meglátta ezt, felháborodva mondta a többieknek: -Itt a nagy jutalmatok, egy koszos toll!

Azonban másnap a madár magától visszatért a házhoz, majd így szólt Helli-hez: -Gondozz még egy évig, később nem fogod megbánni ezt! Felesége látva ezt már előkészítette a kést, de Helli hitt a hófajdnak, ezért még egy évig eltartotta. Ennek lejárta után ezüst színű tollat hagyott nekik, de méretben már akkora volt, mint egy ember. A harmadik évre arany tollat növesztett, amelynek Helli felesége kivételesen örült, mivel drágán el tudta volna adni. Ez a toll viszont másra kellett, Helli pedig biztos helyre rejtette. Arra kérte egyszer a fajd Helli-t, hogy üljön fel a hátára, mert el fogja vinni őt egy távoli helyre, hozza magával a tollakat is. Egészen addig repült, amíg elérték a távoli óceán partjait, majd Helli csak vizet látott már mindenfelé. Végül egy szigeten leszállt a hófajd, majd tanácsokkal látta el Helli-t: -Csak a dobozt fogadd el a szellemtől, mást ne!  A sziklák szelleme szívélyesen fogadta őket, mert Helli sokat tett a hófajdért, akit ő ismert régóta. Mindenféle kincseket kínált neki, de a férfi nem fogadta el azokat, csupán a ládát és annak kulcsát kérte. Ezt azonban nem akarta odaadni neki a szellem, mivel az volt legféltettebb kincse. A hófajd ekkor meggyőzte őt, hogy mivel úgysem tudná kinyitni kulcs nélkül, értelmetlen megtartania. Ezt a ládát ugyanis csak a madár réztollával lehetett kinyitni, amely most Helli -nél volt. A második helyszín jóval délebbre terült el, ahol a Nap éjszakára lebukik a horizonton. A testét tűzzel beborító főnix őrizte itt az aranyládát, amelyet habozás nélkül átadott nekik, miután felismerte barátját. Viszont figyelmeztette őket arra, hogy a benne lévő tartalom nagyon forró lesz azután, hogy alkalmazkodni kezd a környezethez, ezért úgy kell elásniuk, hogy közben nem érintik meg. A hófajd hátán tovább repültek, majd messze északon elérték a tundra egy elhagyatott és kopár lakatlan területét, ahol a fagy gonosz szellemei éltek. Valamikor régen ők változtatták át azt a tündért hófajddá, aki most éppen Helli társaságában volt. Egy ezüst színű dobozt tartottak a sok kincs között, amelyet felhalmoztak barlangjaikban. A tündér, vagyis a hófajd felajánlotta nekik ennek kulcsát, amely nem más, mint az ő ezüst tolla. Cserébe a szellemeknek vissza kell változtatniuk őt eredeti alakjába. Így a madárból ismét tündér lett fényes és csillogó szárnyakkal, amelyek annyira szépek voltak, hogy Helli nem győzte csodálni. Habár titkolta, de rögtön első látásra beleszeretett a hófajdba, aki már egy szép nő formájában mutatkozott. A gonosz szellemek ezalatt kinyitották  az ezüst ládát. A jég hirtelen eltűnt mindenhonnan, a táj pedig ezüst színben pompázott a tundrán, aminek ők nagyon örültek, mert változatosabbá vált az a hely, amely fölött uralkodtak ezután is. Helli és a tündér a két ládával együtt hazamentek, ahol már mindenki nagyon várta őket. A tündér közölte velük, hogy ne nyissák ki az aranyládát reggelig, mert annak súlyos következményei lehetnek. A rézládában egy ugyancsak rézből készült követ találtak, amelyet aztán másnap elástak a kertben. Belőle egy hegy nőtt ki tele mindenféle gyümölcsfával, termőföldekkel és egyik oldalán még só is volt. De mindezek előtt késő este Helli felesége így gondolkodott magában: -Bizonyára azért nem akarja a tündér azt, hogy kinyissuk az aranyládát, mert abban van a legértékesebb dolog, ez pedig nem lehet más, mint arany!  Titokban a sötétben kinyitotta a doboz fedelét. Megörült annak tartalmának nagyon, mert valóban arany volt benne. Az egyik aranytömb valódiságát a fogaival próbálta ellenőrizni, de eközben letörött annak egy része. A kőben rejlő forró anyag a szájába folyt, így örök életére nyomorékká vált, többé nem tudott beszélni sem, mert csípős nyelve összeégett. Nem tudtak segíteni rajta, végül kapzsisága lett a veszte. Reggel az aranyláda tartalmát beleöntötték egy lyukba, majd betemették azt. Ebből fák nőttek ki, amelyek ágain aranyalmák termettek. Helli a szüleivel és a tündérrel, akit később feleségül vett boldogan élt itt mindvégig, többé már  nem szűkölködtek soha.