Albánia hegyei között, Kladush-ban élt egy ember, akinek két fia és egy lánya született. A fiúk neve Mujo és Halil, a lány neve pedig Kunja. Mivel szinte semmijük nem volt, Mujo-nak nyomban munkába kellett állnia, amint képes lett rá. Az egyik gazdag család fogadta fel őt, akik sok állatcsordával rendelkeztek szerte a környéken, így Mujo tehénpásztor lett.

A hegyek között feltérképezte a terepet annak érdekében, hogy a legjobb legelőkre vezethesse a teheneket. Minden reggel korán kellett kelnie rögtön a csillagok elhalványulása után, majd estére haza kellett terelnie az állatokat. Gazdájuk nagyon meglepődött, mert tehenei annyi tejet adtak, hogy már nem lett mibe elhelyezze azt. Ennek ellenére nem igazán jutalmazta meg  a pásztort, csak kenyeret és sót kapott ebédre. Minden rendben zajlott egészen addig, amíg Mujo szem elől tévesztette a teheneket, amelyek nyomtalanul eltűntek. Követni kezdte a nyomokat, de közben  ráesteledett. Hazatérni sem mert a tehenek nélkül, mert a gazda dühét nem tudta volna csillapítani, ezért leült az egyik sziklára, hogy átgondolja mit tegyen ezután. A Nap is lement már, sötét éjszaka borult a tájra, amelyet nem világítottak meg a csillagok és a Hold fényei. Sírásra lett figyelmes a közelben, ezért elindult megkeresni annak forrását, amely elsőre úgy tűnt, mintha kisgyermeké lenne. Nem tévedett, mert a sziklák közé szorítva két bölcsőre bukkant, amelyekben kisbabákat hagyott valaki sorsára. Éjfél körül fénybe borult a szikla, zana-k (tündérek) jelentek meg, akik Mujo-t figyelték, miközben ő ringatta a bölcsőket. Odamentek hozzá, majd megkérdezték tőle kicsoda és miért van itt. Mujo elmondott nekik mindent, ami vele történt aznap. Ekkor az egyik zana megmutatta magát és így szólt : -Mi a zana-k vagyunk, téged gyakran láttunk korábban is a hegyeinkben, te pedig a mi gyermekeinkre találtál rá. Mivel segítettél rajtuk, mi is megjutalmazunk téged. Mit szeretnél hát, mi megadhatunk neked bármit, ami magadra vonatkozik, de csak egyet kívánhatsz! Mujo elgondolkodott, aztán megadta a választ: -A többi pásztor gúnyolódik rajtam, mert még új vagyok vagy talán irigyek amiatt, hogy teheneim több tejet adnak. Azt kívánom, hogy olyan erős legyek, mint senki más!  A tündérek mellükből három csepp tejet csepegtettek egy tálba, majd megitatták azt Mujo-val, aki attól  a perctől kezdve már olyan erősnek érezte magát, hogy ki tudta volna tépni a mellette lévő fát gyökerestől. De a zana-k előbb tesztelni akarták erejét, ezért arra kérték emeljen fel egy nagy sziklát. Mujo azt csak a térdéig bírta felemelni kezdetben, de miután többszöri alkalommal a zana-k egyre több tejet adtak neki, végül sikerült szilárdan megtartania kinyújtott karral a levegőben. -Hová dobjam ezt a sziklát ? -kérdezte tőlük. -Dobd le  a Jutbina-síkságra!  Közben maguk között azt mondták, hogy nem adhatnak neki több tejet, mert akkor elpusztítaná a világot. Hajnalra felkapták a bölcsőiket, majd a napfény első sugarával eltűntek. A tehenek is megkerültek hamarosan, így Mujo vissza tudta terelni őket este az istállókba. De amint hazaért, faggatni kezdték társai, közben pedig gúnyolódtak is rajta, mert már azt hitték, hogy a farkasok széttépték őt teheneivel együtt.  Végül tettlegességig fajult a dolog, de Mujo elbánt az összessel. A legerősebb pásztort karjaival felemelte, megpörgette a levegőben és végül messzire hajította. -A tehenek szarvaival foglak felnyársalni titeket egyenként, ha nem tanultok a jövőben  tisztességet!  A tisztességes harc az, ha egyenlőek az ellenfelek. Ezért most elverlek titeket, hogy később emlékezzetek erre és ezáltal megtanuljátok  a rendet!  Még aznap Mujo elment  a gazdához, akinek visszaadta az  állatokat egytől -egyig: -Itt vannak a teheneid, kezdhetsz keresni nekik egy másik pásztort! -De tudd meg figyelni foglak téged, ugyanis a mai naptól kezdve minden ötödik vödör tejedet szét fogod osztani a szegények között. Ha nem így teszel, akkor téged is meg foglak tanítani a tisztességre!

Így is lett, mert Mujo  eldöntötte azt, hogy változtatni fog addigi életén. Visszatért szülőfalujába testvéréhez és anyjához. Ettől kezdve vadászni járt az erdőkbe, ahol még a farkasok is messzire menekültek, ha meglátták őt közeledni. Megvédte az országot és a szegény embereket, hősies tetteinek és bátorságának híre ment egész  Krahina-ban és Jutbina-ban. Egyik külföldi sem merte átlépni Krahina határát, hogy kifossza az ott élőket. Harminc harcosból álló csapatával Mujo megvédte a környék lakóit minden veszélytől, még Montenegróba is átmentek néha vagy még távolabb.  Később elérkezett az az idő is, amikor feleséget kellett szereznie magának. A szokások értelmében kísérőket fogadott, hogy felkeressék jövendőbelijét, akit barátai ajánlottak neki. Mujo figyelmeztette őket az út veszélyeire is, mert át kellett haladniuk a boszorkány földjén, amely régóta átkozott helynek számított. -Nem szabad innotok az ottani források vizeiből! -figyelmeztette őket. Másnap reggel a kísérők nyeregbe rakták lovaikat, majd elindultak a hosszú útra. A keresztények királyságába mentek, hogy elhozzák onnan Mujo menyasszonyát. Amikor elérték a hegyi legelőket, eszükbe jutott Mujo figyelmeztetése, ezért itt abbahagyták a zenélést, leszálltak lovaikról és csendben vezették azokat a gyeplőnél fogva, a források vizeiből sem ittak, így végül  épségben megérkeztek rendeltetési helyükre, ahol már szívélyesen várták őket. Visszafelé menet is visszhangzott vidám dalaiktól a környék. Amikor elérték a boszorkány földjének határát, a legidősebb közülük ittasan arra ösztökélte társait, hogy igyanak a forrásból, közben pedig nyugodtan folytassák a mulatozást. Egy ideig nem is történt semmi, de nemsokára vihar támadt, villámok rázták meg a helyet, a hegy csúcsai fölött pedig megjelent a három boszorkány, akik egy pillanat alatt kővé változtattak minden embert, lovaikat pedig fatörzsekké. Ahol egy pillanattal ezelőtt  még az örömteli emberek hangjai visszhangzottak, ott már csak a csend és a halál uralkodott. A hegycsúcsok immár nem visszhangzottak, a szél nem fújt, Mujo menyasszonya pedig egyedül maradt a rémület és a sokk hatása alatt. Nem tudta mihez kezdjen vagy merre menjen. A boszorkányok megragadták őt és elvitték barlangjukba a hegy mélyére, ahol senki nem járt. Itt tartották fogva  a nőket, akiket arra kényszerítettek, hogy rabszolgaként szolgálják őket.

Mujo ezalatt semmit nem tudott a történtekről, otthon várta a kísérőket, hogy hozzák el neki a menyasszonyát. Zsákokba élelmet tett, felvette azt a vállára és elindult megkeresni társait. A boszorkányok földjén furcsa fatörzseket és sziklákat vett észre, amelyek nagyon hasonlítottak a lovakra és az emberekre, így könnyen felismerte  azokban barátait. Gondolatait arra összpontosította, hogyan tudná a köveket és a fatörzseket ismét élőlényekké alakítani. Beljebb ment az erdőben a  bükkfák sötét sűrűjébe egészen odáig, ahová már a Nap sugarai sem hatoltak be. Itt egy olyan forrásra bukkant, melynek vize olyan tiszta volt, mint a könnyek, itt pihent meg egy időre. Jól megnézte a bükkfákat, de nem talált utat rajtuk keresztül, csak bokrokat és bozótot látott mindenfelé.. A fák ágai annyira összefonódtak egymással, hogy a  napfény és a szél sem tudott átjutni rajtuk, ahol  az örök szürkület uralkodott. Ebből tudta Mujo, hogy ez a hely minden bizonnyal a boszorkányok otthona vagy annak bejárata. Három napig is várt, de senki nem jött arra  a vadakon kívül. Mujo azonban nem lőtte le nyilával a szarvast, de még a madarakat sem, ugyanis nem vadászni akart itt, csendben figyelt minden neszre. Végül  a negyedik napon  felbukkant egy fiatal lány furcsa módon esküvői ruhában, aki kannát tartott a kezében. Mujo azon töprengett, mit csinálhat egy fiatal leány ilyen sötét és komor helyen. Először azt hitte képzelődik csak. De nem, mert egyre közelebb került hozzá. Mujo hirtelen felismerte őt,  szíve gyorsan verni kezdett, a lány viszont nem tudta kihez beszél, ellenben szívesen szóba állt az idegennel. -Kinek viszed azt a vizet ? -Ne kérdezz ilyet tőlem! Mujo azonban addig faggatta, amíg a lány elmondott neki mindent. -Gjeto Basho Mujo lett volna  a férjem,  a híres harcos, ismered őt esetleg ? -Már hogyne ismerném, saját magánál senkit sem ismer jobban az ember! A lány ennek nagyon megörült, mert pont ilyennek képzelte el jövendőbeli férjét. -Ha azt akarod, hogy megmentselek téged, ki kell derítened valahogyan, honnan származik a boszorkányok hatalma. -Tudom én azt, Mujo. Kihallgattam egy alkalommal őket, amikor megpróbáltam elszökni, de a fák csapdába ejtettek.  Az aranyszarvú vadkecskékben rejlik az erejük, amelyek a zöld hegyekben élnek.  Senki sem tudja elfogni ezeket a kecskéket, mert annyira könnyen ugrálnak egyik  szikláról a másikra, hogy lehetetlen utolérni  őket. Még a medvék és a farkasok is félnek tőlük, mert aranyszarvukkal védekezni tudnak.  Mujo a tudás birtokában magához hívatta legjobb vadászait, akikkel úgy sikerül elkapniuk az aranyszarvú kecskéket, hogy körbevették azokat, amíg végül több napos hajsza után annyira kifáradtak az állatok, hogy önként megadták magukat. A boszorkányok hatalma megtört így,  Mujo  végre megtarthatta esküvőjét.

Egy téli napon Mujo  harcosaival vadászott az erdőben, amikor hirtelen az időjárás megváltozott. A felhők sötét falai közeledtek feléjük, amelyek hóvihart eredményeztek. A harcosok alig láthatták egymást miközben leereszkedtek a folyó völgyébe, mert a friss hó fehér köpenybe borította a tájat . Szerencsére Mujo vára nem volt messze innen. Kihozott onnan egy kancsó rakija-t (pálinka) és néhány hordó bort, amelyből a  harcosok ittak, így  hamarosan ismét szabadon lélegezhettek, az ital felmelegítette a vérüket. Aztán lakomát rendeztek, ettek ezalatt mindenféle húst a hóvihar tombolása ellenére ,  a lavinák lezúduló robajai visszhangzottak a völgyekben, de ez sem zavarta őket.  Itt került szóba először az, hogy Mujo testvérének, Halil-nak is ideje lenne megházasodnia. Halil jelen volt, de egyelőre nem kívánta megosztani szándékát a többiekkel. Tavasszal, amikor a csalogány a hegyekben énekelt és a legelőket már zöld fű borította, a bükkfák rügyezése után  egy nap azt mondta testvérének: - Mujo, add ide egy ideig lovadat, hogy elmenjek  Tanusha-ért, akit feleségemnek akarok, mivel ő is viszont szeret engem!   De Mujo visszautasította kérését, mert Tanusha nem akárki lánya volt, a keresztények királya biztosan ellenezné kapcsolatukat. Halil nem örült ennek, mert testvérének lova gyorsabb volt egy repülő madárnál is.   De nem tehetett mást, mint felszerelte  saját lovát, amellyel indulni készült észak felé.  De mielőtt elhagyta volna a várat, Mujo meggondolta magát. -Elviheted a lovamat, amely tudja hová tartasz, egyenesen Vuk Harambash-boz visz téged. Mondd meg neki, hogy üdvözlöm őt én is. Addig is legyen biztonságos utad! A ló és lovasa nyílként haladt, hegyek és völgyek maradtak mögöttük percek alatt. Napokig utaztak, ezalatt egyetlen emberrel sem találkoztak. 

 Amikor megállt megpihenni egy fenyves mellett, eltöprengett az onnan érkező hangok eredetével kapcsolatban. - Milyen hangokat hallok a fenyők között? -Lehet, hogy a kecskék beszélnek?  A válasz nyomban meg is érkezett, valóban a kecskék beszéltek : -Ne tévesszen meg a látszat, Halil.  Nem egyszerű kecskék vagyunk, hanem három hegyi kecske, akik a zana tündérekkel élnek, miután  a boszorkány átkától megszabadított minket testvéred . Halil figyelmesen meghallgatta őket, majd azt mondta: -Tehát ez a Zana-k otthona!  -Remélem fegyvereim az ő védelmük alatt fognak állni, akik figyelnek és vigyáznak rám!  Miután Halil átlépte a hegyeket, egy nagy folyót látott, amelynek másik oldalán széles síkság terült el. Leereszkedett ide  a hegyi legelőkről, hogy inni adjon a lónak.  Itt találkozott az Ora-val, vagyis a mindent irányító sorssal, aki most emberszerű alakban mutatkozott előtte. Halil magyarázkodni kezdett, merre és hová is tart pontosan, de az Ora megállította: -Pontosan tudom merre mész és mit akarsz. Napok óta figyellek téged és idáig követtelek, hogy megvédjelek a veszélyektől. Nem fogod megtalálni Vuk Harambash-t, mert ő sok évvel ezelőtt elhagyta a királyságot, az most szerb föld. Ezután lefelé mutatott : - Látod azt a nagy folyót? -Dunának hívják, amelynek partjain  láthatsz sátrakat fehér színekben. Te a vöröset keresd, mert ott van benne az, akit keresel! Ezután az Ora eltűnt a hegyekben. Halil  meg sem tudta köszönni, de tovább haladt a völgybe lefelé, amire már a Nap is lement és közeledett az este.  Éjfélkor elővette éles kését, felmászott a vörös sátor tetejére, majd lyukat vágott benne. Innen már láthatta, hogy Tanusha, Vuk Harambash lánya éppen az igazak álmát aludta, de a zajra felébredt és felkiáltott. Az őt szolgáló több másik lány odarohant hozzá, hogy megkérdezzék mi a baja. Tanusha megnyugtatta őket abban,  hogy csak rosszat álmodott.  A lányok visszamentek ágyaikba, de Tanusha nem tudott elaludni továbbra sem. Hirtelen azt vette észre, hogy egy gyűrű gördül át a padlón. Azonnal felvette a földről, de ezzel egyidőben egy férfi képét is maga előtt látta. Tanusha azon töprengett, hol láthatta már ezt az arcot, amely most a sötétben nehezen észrevehető, de végül rájött arra, hogy  ő nem más, mint Halil. Rossz kedve rögvest elmúlt, magához ölelte rég látott szerelmét. Amikor később Halil megkérdezte tőle, miért van otthonától távol,  a lány elmondta neki, hogy apja halála után anyja a a szerb királyhoz ment hozzá,  őt pedig azért küldték ilyen messzire otthonától, hogy megakadályozzák a házasságot.  Tanusha naiv módon arra biztatta Halil-t, hogy talán sikerül meggyőzniük anyját abban, hogy engedélyezze házasságukat, ezért el kell menniük Kotor-ba. De ahogyan betették lábukat a városba,  a király  Halil-t egy mély börtönbe vetette,   a lányt pedig az utcára dobta. -El is pusztulhatsz itt az utcán felőlem, de hozzánk már nem térhetsz vissza soha többé, így akarja anyád is. A rabló nép tagja, akihez hozzá akartál menni hamarosan ki lesz végezve!  Tanusha szomorúan hagyta el  a várost, földönfutó lett belőle. A város határában egy Jovan nevű emberrel találkozott, akit régóta ismert.  Elmondta neki, hogy anyja kidobta otthonából, mert abban hisz, hogy megszállta őt a gonosz.  Csak egyvalaki tudna segíteni rajta, aki nem más mint, szerelmének testvére. Jovan azonban sajnos nem ismert semmilyen Mujo-t, aki Tanusha szerint híres hős a környéken, viszont ismert valaki mást itt, aki  Kladush földjéről érkezett. Ez az asszony szívesen segített a bajba került lányon úgy, hogy hírnököt küldött Mujo-hoz.

Amikor Mujo értesült arról, hogy testvére bajban van, előhívatta katonáit, majd harcra biztatta őket. -Fogjátok a fegyvereiteket és gyertek velem harcolni Kotor-ba, ahol gúnyt űznek belőlünk, rablóknak neveznek minket. Foglyul ejtették testvéremet, Halil-t is! Hamarosan nagy számú katona sorakozott Kotor tengerpartján, ahol Mujo a sziklák mögé rejtette őket  egészen addig, amíg meg nem adta nekik a jelt a támadáshoz. Ezalatt a városban éppen Halil kivégzése zajlott, így a nép összegyűlt a főtéren. Halil-t a vesztőhely felé vezették, közben mindenki gúnyolta és kövekkel dobálta . Amikor a királyhoz ért, az megkérdezte tőle: -Van rosszabb dolog a halálnál szerinted? -Ugyanis te most hamarosan találkozni fogsz vele! Halil erre így felelt: -Te szerb vagy, így nem tudhatod azt, hogy sok dolog rosszabb a halálnál is. Egy albán számára a halál kevésbé keserű, mint egy barát elárulása vagy ha nem tudsz enni adni és segíteni valamelyik vendégen, aki a házadba téved. Mi albánok nem félünk a haláltól. Tehát őseink azt tanították nekünk, hogy soha ne féljünk tőle vagy ne az ágyunkban haljunk meg betegen, hanem inkább karddal a kezünkben ! Abban a pillanatban egy madár repült le a hegyekből, majd leszállt a közeli bükkfa ágára. Halil énekelt a madárnak, hogy  vigye el üzenetét testvérének. Így is lett, mert Mujo meghallotta a dalt.  Harcosai csatába rohantak, ahonnan senki sem menekülhetett, megkezdődött a mészárlás. Foggal-körömmel harcolt mindenki, még  a lovak is beleharaptak egymásba, a tengert pedig  vérben úszó testek borították. Kotor lángokban állt, minden lakosa a tűzzel lett egyenlővé.  Ennek oka pedig az volt, hogy egy anya elárulta saját lányát. Mujo megmentette testvérét, aki végre boldogan élhetett  együtt feleségével.