A mediterrán éghajlaton élő közönséges ciprus egyfajta temetkezési fa, amelyet sírok közelében ültetnek el, habár nemcsak a halált, hanem az életet is szimbolizálja, sőt a halhatatlanságot is. Ez részben a tűlevelűek általánosan elfogadott szimbolizmusának köszönhető: örökzöld lombozatuk a halhatatlanságot és a feltámadást idézi fel, megsemmisíthetetlen gyantájuk pedig a lélek örök létét jelképezi. Ha ehhez a ciprus esetében hozzáadják annak hosszú élettartamát is, hiszen több mint ezer évet is élhet egy ilyen fa, még inkább érthető ez a párhuzam.

A ciprusfa piramis vagy háromszög formájú alakja azt keltette életre a régi emberek képzeletében, hogy a lélek az ég felé emelkedik, segít a halottaknak felemelkedni az örökkévalóságba. Így nem meglepő, hogy templomok, temetők és egyéb fontos helyek gyakori dísze ez a fa mediterrán területeken. Theophrastus görög filozófus szerint a közönséges ciprust Hadészhoz, a halál istenéhez társították, mivel gyökerei soha nem adtak új hajtásokat, ha kivágták a fát. A görögök megőrizvén néhány ősi nép szokásait, ezt a fát  sírok és a temetkezési helyek mentén ültették el. Komor ágai valóban melankóliát és fájdalmat közvetítettek. Ismert azonban az is, hogy Aszklépiosz isten Siciona-ban található temploma ciprusokkal van körülvéve, így nemcsak az alvilág istenéhez társították a fát, amelynek modern szóhasználattal élve multifunkcionális szerepe volt. Horatius  római költő megemlíti, hogy kortársai cipruságakkal temették el a halottaikat, testüket pedig beborították annak leveleivel. Egy másik római történetírótól, Plinius-tól tudjuk azt, hogy  a házak ajtaja fölé temetés idején a ciprus ágait függesztették fel.

Egyes területeken a ciprust a vendégszeretethez is társították. Ez esetben két ciprust ültettek a ház ajtaja mellé, amely jelezte az utazóknak azt, hogy bármikor betérhetnek abba az otthonba egy időre.  Ez a szimbolika ma is fennáll, habár sokan nem tudják honnan is ered ez a hagyomány. Ismert az is, hogy istenek szobrait a fából munkálták meg (ezenkívül a tölgyet és a borókát részesítették  ilyen megtisztelő szerepben). A xoanon nevű  szent ikonok így néha egyszerű fadarabok voltak, amelyeket fontos helyekre és események helyszíneire vittek. A szent ligetből kivágott fa néha keretként vagy alapként is működött egy szobor kapcsán, amelyet azután aranyba vagy elefántcsontba borítottak, például ilyen Athéné istennő híres szobra az athéni Parthenon előtt, amelyet valószínűleg ciprusok köré építettek.

A fa leggyakrabban  Apollón istenhez társul. Létó nevű anyja Ortygia szigetén egy ciprusligetben szülte meg őt ikertestvérével, Artemisszel együtt . A fa neve nem a mai Ciprus nevű országról kapta nevét, ahogyan azt elsőre hinnénk (ez csak a magyar nyelvben van így). Ciprust, mint országot a rézről nevezték el, de a fának ehhez semmi köze.  Ugyanis a görög mitológiában létezik egy olyan karakter, akit Kypariso-nak hívnak. Chios szigetén született, mint a nagy hős, Héraklész leszármazottja. Mivel az ókorban sokszor gyakorinak és elfogadottnak minősült az azonos neműek közötti kapcsolat, Kypariso történetében is megjelenik ez úgy, mint Apollón isten szeretője. Az isten neki adta  egyik szent nőnemű szarvasát, amelyet a nimfáknak szenteltek fel. Kypariso ezután az állat arany agancsát drágakövek koszorúival díszítette fel, ugyanis egy alkalommal tévedésből vadászat során egy másik szarvas helyett megölte a sajátját. A fiú fájdalma az állat elvesztése miatt annyira intenzív volt, hogy azt kérte Apollón istentől,  engedje őt örökké sírni,  könnyei pedig örökké folyjanak. Az isten eleget tett kérésének, majd átváltoztatta fává, amely az ő nevét viseli azóta.  Létezik egy másik változat is, amely már római eredetű. Servius költő egyik versében ugyancsak megörökíti a hőst, de Apollón helyett Sylvanius jelenik meg, aki az erdők istene és egyúttal a szarvasünő halálának okozója is.

Atis történetében is megjelenik a ciprus az egyik késői hellenisztikus legendában. Atis éppen arra készült, hogy hozzámenjen Pesi Neus király leányához, de Cybele istennő megakadályozza ezt  a házasságot, mivel ő is szerette Atis-t.  A férfi bánatában egy ciprusfa alatt öngyilkos lett és meghalt. Cybele azonban megkérte Zeuszt, hogy támassza fel szerelmét, miután elvitte a ciprusfát a főisten templomába. A feltámadás, mint szimbólum nagyon gyakori volt a misztériumvallások legendáiban és tanításaiban. Feltehetjük a kérdést, hogy miért  és  hogyan társulhat a gyász egyúttal az élethez is. Tehát Kypariso legendájának tanulsága a következő :  Mint tudjuk, a bánat hosszú ideig tarthat, de továbbra is fennáll annak a lehetősége, hogy egy bizonyos ponton véget ér. Ezzel egyöntetűen az emberi lény természetéből adódóan   állandó körforgásban  van az élettel és a halállal. Az élet utáni halál- legyen az emberi, állati vagy növényi- valójában az identitások halála: a kapcsolatok, a tervek és az álmok vége, hogy a szeretett személyt nem tudhatjuk többé magunk mellett, csupán emlékeinkben marad meg. Minden másodperc a jelen pillanat végét is jelenti egyben. A gyász pedig nem más, mint szeretetünk által megsiratni azt, ami vagy aki már nincs velünk, miközben mi élünk. Talán ezzel a példával élve jobban megérthető az élet körforgása, és az is, hogy miért is szimbolizálja a ciprus a halált, az életet és az örökkévalóságot is egyben.

A ciprus egy másik kultúrában is fontos szerepet kap, ahol szintén a kedvező éghajlat folytán őshonos növény. Kínában a fát ugyancsak a halálhoz társítják elsősorban. De a halál szerintük sem mindennek a vége. A ciprus terméseinek elfogyasztása hitük szerint meghosszabbította valakinek az életét, mert az tele van életesszenciával.  Ez nem is jár annyira messze  a valóságtól, mert a ciprus olaja köztudottan sok gyógyászati  termék alapanyaga napjainkban is. Egy másik furcsa kínai hiedelem szerint, aki  a sarkára kötötte a ciprus törzsének kérgét, annak segítségével járni tudott a vízen. Iránban szintén fontos szimbólum, mert az egyik isten, Mitra a ciprus fából született.