Az álmok teljesen másmilyen módon nyilvánulnak meg különböző embereknél. Egyesek minden éjjel bizarr és élénk képeket látnak, mások pedig egyáltalán nem álmodnak. Legtöbben a kettő között vannak valahol, de az is biztos, hogy ezt az emlékezet révén érzékeljük így. Sokan felvetik azt a kérdést, hogy az ismétlődő álmok miért térnek vissza hasonló vagy teljesen azonos módon. Egyfajta szelektálás lenne, amit az agy művel annak érdekében, hogy megszabaduljon a fölösleges információktól ? Jelenleg ez az elfogadott változat, de sokan nem így látják, mert a látott képek nem zavarosak, hanem a  mi életünkhöz hasonló vagy éppen eltérő környezetben lévő vizuális tapasztalatok. Ismet gyakran álmodta ugyanazt. Egy hosszú sikátorban jár, amelyről mindig azt hiszi egy főutca valójában. Ekkor még nem fél, elégedettnek érzi magát. Kényelmesen sétál egymagában a hosszú úton, hallgatja az embereket, akik egymással beszélgetnek vagy éppen árút cserélnek. Miközben így sétál, egy idő után felnéz az ég felé. Ekkor tudatosul benne, hogy nem a szabadban van, mert a folyosót magas falak zárják le, ahogyan egy raktárban lenni szokott. Ismet visszanézz, de már nem lát senkit maga mögött, viszont  a házak és a kirakatok ugyanolyanok, mint korábban. Amikor újból előre néz, már csak sötétséget és csöveket lát mindenfelé, akár egy csatornában. Egy ember mégis áll előtte a messzeségben, akinek csak körvonalai látszanak. Az emberek hangját fokozatosan felváltja egy madár csiripelése, amely nagyon szépen énekel folyamatosan. Ezután futni kezd, de maga sem tudja miért és végül felébred, itt ezen a ponton mindig megszakad az álom.    A vörös villanás az álom és az ébrenlét, valamint az elalvás előtti pillanatban jelenik meg. Nagyon gyorsan történik, a pillanat töredékei alatt, ezért Ismet soha nem tudja mit mutat.

Nora még nem házasodott meg. Anyjával, nővérével és annak férjével élt együtt házukban.  Onan azért lakott velük, mert  a munkahelye éppen a városban volt, így  végül elköltözött  a lakásából Ismet-el, vagyis Nora húgával együtt . A bajok akkor kezdődtek el, amikor Ismet nyomtalanul eltűnt. A rendőrség kitartóan nyomozott, helyszínelők érkeztek, kikérdeztek mindenkit és átnézték az összes útszakasz kameráit az eltűnés napján, de a nőt még kimenni sem látták  a házból aznap. Házuk előtt és annak környékén nem volt semmilyen kamera, így valahol a közelben kellett nyoma vesszen, valaki itt kellett elrabolja őt. Mert minden bizonnyal elrabolták -ez tűnt az egyetlen logikus magyarázatnak, majd elaltatták, hogy ne emlékezzen semmire és senkire.

Mindenki meglepetésére egy hét múlva előkerült Ismet, amikor az ágyában megtalálták alvó állapotban. Anyja fedezte fel, aki először azt hitte meghalt a lánya. Kiáltozásaira mindenki felrohant az emeletre, Ismet is felébredt álmából, kinyitotta a szemét, amelyben a kábultság és a meglepődés egyszerre tükröződött. De nem emlékezett semmire abból, ami eltűnése után történt vele. A vörös villanás rövid jelenségét most is átélte, de ezúttal nagy fájdalmat érzett pontosan ébredése pillanatában, amely rögtön meg is szűnt.

-Hogyan lehetséges ez, hogy semmire nem emlékezel, hiszen eltelt azóta már egy hét ? -kérdezte tőle anyja,  Mavi.

Ismet maga sem tudta ezt, mert a legutóbbi dolog, amiről tudott az volt, hogy  eltűnésének napján este lefeküdt aludni.

-Ki fogom deríteni mi történt veled ezalatt! -ígérte Nora, de fogalma sem volt hogyan kezdjen hozzá. -Valaki nem szívódhat fel csak úgy ilyen hosszú ideig, próbálj meg emlékezni valahogyan!

-Talán ha elvinnénk egy erre szakosodott orvoshoz, ő meg tudná mondani. Attól is félek, hogy egy ritka betegség állhat a háttérben! -vetette fel az ötletet anyja. 

Már másnap elmentek egy erre szakosodott klinikára, ahol megvizsgálták alaposan Ismet testi és szellemi funkcióit. Néhány nap múlva megérkezett a diagnózis : a szem mozgásának bénulása és az alkohol előfordulásának megállapítása a szervezetben kimutatta nagy valószínűséggel a memóriaveszteséggel járó Korszakov-szindrómát. Ismet tiltakozott, mert eltűnésének idejét leszámítva előtte és  utána egyaránt mindenre emlékezett, vissza tudta idézni a történéseket óráról-órára és percről-percre.  Sőt még arra is emlékezett, hogy mit álmodott előző éjszaka.  Este vacsora közben elmesélte ezt az álmot, majd hozzátette : -Valójában ez az esemény, ami legutóbb történt azóta, hogy eltűntem és emlékszem is rá. Elmondom, talán fontos lehet.  A helyi könyvtárban jártam, ahol eltöltöttem egy fél órát olvasással. A könyv címe és külalakja is megmaradt az emlékezetemben: A csalogány dala.

-Arra is emlékszel, hogy melyik oldalt vagy oldalakat olvastad ? -kérdezte Nora. -Tudod én is gyakorta álmodok, de soha nem ugyanazt!

-Igen, emlékszem az oldalszámra is. Nézzük meg a könyvtárban, egy próbát megér!

-Ugyan már. Szerintem őrültség és időpocsékolás lenne. Ahogyan mondtam előbb , én is álmodok furcsákat, de semmi következményei nincsenek.

-Vagy csak nem tudsz róla! -mondta Ismet.

- Rendben, ha ennyire akarod legyen. De sietnünk kell, mert két óra múlva bezár! -válaszolta Nora, majd nővérével együtt beült az autóba. Kissé meglepődtek, amikor a könyvtáros közölte velük azt, hogy van náluk A csalogány dala címen egy példány ebből a könyvből.

-Hagyja csak, majd mi megkeressük, el tudunk igazodni a sorok között! Miután megtalálták, Ismet leemelte a polcról. A borítója pontosan ugyanolyan volt, mint amilyennek álmában látta.

-Ez különös, korábban soha nem láttam! -Kérlek ne gyere azzal, hogy emlékezetkiesésem van!

Nora zavartan válaszolt: -Nem tudom, ám nem is gondoltam erre. Álmodban láttad, nem a valóságban. Egykor régen esetleg találkozhattál vele, amire nem emlékszel már. Senki nem emlékszik minden mozzanatra, ami vele történt korábban. Ami nem lényeges és nem hagy mélyebb nyomot    bennünk, azt elfelejtjük idővel!

-Kétségtelenül így van, de nézzük mit ír benne! A kérdéses oldalszámon ez állt a sorok legtetején: 2017 decemberében a gyermekek eltűntek a városból. Az első egy fiatal lány volt Melina Ruhan néven. Néhány barátjával egy régi kút mellett játszott az erdő szélén, itt veszett nyoma., testét pedig nem találták meg  a kútban sem. Néhány nappal később ugyanitt egy fiú tűnt el, aki a lányt kereső csoport tagjának számított. Összesen hét gyermeknek veszett nyoma, egyiknek sem találták meg  a testét. A városlakók egy koldusra gyanakodtak eleinte, aki az erdőben élt viskójában, de miután ő is eltűnt, már nem tudtak kit hibáztatni.

-Az időnket vesztegettük, menjünk innen. Ha nem történt volna meg veled az, hogy kimaradt egy hét az életedből, biztosan nem foglalkoznék hasonló butaságokkal!

Már menni készült, de Ismet visszahúzta a karjánál fogva. -Itt a végén arról ír, hogy a rózsa tövisei megölték a csalogányt. Annak vére viszont vörösre változtatta a virág színét, így szól a legenda. Azóta ez a hely átkozott. A csalogány mindig reggel, az ébredés pillanatában énekel, hogy figyelmeztessen minket  a veszélyre.

- És ez miért fontos ? - Jártunk ott ?

- Azt nem tudom, de láttam egy halott madarat a kertünkben néhány héttel ezelőtt, a rózsabokorban. Nem vizsgáltam meg körültekintően, de azt hiszem belegabalyodhatott a virág tövisei közé és emiatt halt meg.

- Értem, ez fölöttébb különös. Gondolom mély nyomott hagyott benned és emiatt nem felejtetted el, aztán álmodban megjelent.

Ismet dühösen megcsapkodta nővére arcát: -Gondolkodj már kérlek, honnan tudhattam volna mi van ebben a könyvben? A könyvet kikölcsönözték, majd egyenesen hazaindultak. Otthon Onan kinevette őket, női badarságoknak nevezte az álmok ilyen fajta értelmezését.

-Mi lenne, ha inkább arra koncentrálnál Ismet, hogy emlékezz, nagyon sok időt megspórolhatnánk. Mert én is kíváncsi vagyok arra, hol járhattál egy hétig. De ha megtalálom azt, aki elrabolt nem éri meg a másnapot, mert letépem a bőrét is!

Nora kitessékelte Onan-t  a szobából, majd visszaült  a kanapéra. -Ne is törődj vele, igaz miattad dühös, mert nagyon szeret téged. De most  kettesben át kell olvassuk a könyvet, mert valami azt súgja benne lehet a megoldás kulcsa! 

-Amikor magamhoz tértem, erős fájdalmat éreztem, de csak rövid ideig. Valamit láttam, de nem tudom mit.

-Mit éreztél ezen kívül ? -Ez nagyon fontos, mert az olyan érzékeink, mint  a fájdalom arra irányulnak és azért léteznek, hogy testünk meg tudjon birkózni a lehetséges veszélyekkel. Én mint orvos ezzel tisztában vagyok. De sajnos a lelki betegségek nem a szakterületem, ezért segítened kell.

-Azt érzem, hogy valami belülről felemészt. Mintha valami bennem lenne.

Nora megcsóválta fejét, mert nem tudott erre mit válaszolni. Ismet alaposan áttanulmányozta  a könyvet, de úgy találta nincs benne semmi érdemleges. -Több mint hihetetlen, neked volt igazad, mert kár a gőzért. Megyek és lefekszem!

Éjszaka, amikor már mindenki aludt, Ismet lesétált a lépcsőn, amely az emeletre vezetett. Egy vésőt is vitt magával, mert meg akarta tudni mi lehet a lépcső alsó részében, a burkolat mögött. Miután behatolt, bevilágított a sötét szűk helyiségbe lámpájával. Körülnézett a kis helyiségben, amelyet pókhálók borítottak be. Teljesen üres volt és piszkon kívül semmi mást nem talált. De egy-két tégla a jobb alsó sarokban rendellenes módon kiállt a falból, ezért Ismet megtapogatta azokat. Nem sokkal később fájdalmat érzett a testén, majd minden elsötétült. Amikor magához tért, már egy másik helyen volt, valahol a föld alatt.  Karjait hozzákötözték jó erősen egy csőhöz, amely vízvezetéknek látszott. Mélyen a föld alatt, a csatornák hálózatában egy-egy helyen beszűrődött a napfény fentről, így Ismet meg tudta állapítani azt, hogy hol is van éppen. De nemcsak egymaga tartózkodott itt. Egy árnyékot vett észre a sarokban. Amikor szeme már hozzászokott a sötéthez, ez az árnyék ismerősnek tűnt számára. -Onan, te vagy az ?

Először nem érkezett válasz, csak azután, hogy másodszor is megkérdezte. -Igen, én vagyok.

-Hogy kerültünk ide ?- Valaki elrabolt ?

-Ki kell jutnunk még mielőtt éjjel lesz. Talán délután van most, fogalmam sincs. 

-Miért, mi lesz éjszaka ?- Mondd már el, ki tette ezt velünk!

-Mindig éjszaka jön. De ne kérdezd kicsoda, mert én sem láttam, nincs látható  teste. Amikor közeledett felém, kitapintottam. Egy hosszú tűt szúrt  a hasadba. De nem vérzett, mert valamit rányomott.

Ismet kitapogatta a hasát, de semmit nem látott vagy érzett. -Onan, te vagy az ?-Miről beszélsz, magyarázd el kérlek! Ismet nem bírta tovább a feszültséget, elkezdett kiabálni segítségért. Egy idő után megnyugodott  a kimerültség folytán, majd megkérdezte: -Biztosan te vagy az? -Nem látlak, gyere közelebb!

-Az nem fog menni, mert engem is megkötöztek. De jobb is, ha nem látsz.

-Miért, mit tettek veled ? -Közben eszembe jutott mi történt velem akkor, amikor eltűntem. Akkor is itt voltam és belém szúrta a tűt, én is emlékszem erre.

Ismet össze-vissza beszélt, próbálta eltépni a láncokat, amelyekkel megkötözték, de nem sikerült.

-Tudod kinevettél minket  előző este, amikor a könyv tartalmáról beszéltünk. De bevallom én sem hittem abban, ami benne állt. Pedig nem hiába álmodtam róla és nemhiába jelent meg a vörös fény. Abban a könyvben a gyilkosságokat egy kísértet vagy szellem követte el. Az idővel táplálkozik. Lebetegítette és elvette az emberek  hátralévő éveit, ezért leginkább gyerekekre vadászott. Nem emlékszem a nevére, de arra igen, hogy amikor még ő is ember volt, egy szanatóriumba vitték, ahol nem volt más társasága hosszú órákon át, csupán egy csalogány, amely az ablaka előtt énekelt. Végül kárt tett magában.

-Vigyázz, mert a falon mászik! -szakította félbe Onan, de már késő volt. Ismet egy vak lányt látott maga előtt, akinek összevarrták  a szemeit. Ujjai helyén éles karmok voltak, amelyekben egy húsdarabot tartott. Közelebb ment Ismet-hez, majd lenyomta azt a torkán.

-Mit etettél meg velem, ebben a húsban férgek voltak! -Mit akarsz tőlem, miért tartasz fogva minket ?

A lány nem szólt semmit, kezében megcsillant egy borotvapenge fénye.   Az éles szerszámmal mélyen belevágott  Ismet karjába és felhasította a   bőrét. Ezután karmaival letépte  jobb karjának felső részéről a bőrt, mintha csak zsírt vágott volna el.  Ismet nagy fájdalmak közepette szenvedett, de tudta nem adhatja fel. Ez volt az a pillanat, amit ébredése után tapasztalt, már értette a fájdalom okát is. Világossá vált számára, hogy amit  a könyvben leírtak, az szóról-szóra igaz volt. Akárcsak a főhősnek, neki is most valami fejlődött  a hasában, amely az elméjével táplálkozott mindig akkor, amikor aludt. Onan azért volt jelen, mert a kísértet, akit vágott szeműnek neveztek a könyvben, más élőlények húsával táplálta a beültetett embriót.

Ismet jobb vállát teljes erejéből nekilökte a vak lánynak, akinek karma belefúródott  a hasába. Kiesett onnan valami torz életforma, de Ismet ekkor már máshol volt. Amikor kinyitotta a szemét ismét, ezúttal emlékezett  a rémálom végére is, amelyet sikerült legyőznie. Az ébredés és az alvás közti határt valahogyan kisajátították maguknak a gonosz különböző formái. Az álom ekkor önvédelmi szinten hirtelen megszakad, hogy megmentse az egyént az azonnali haláltól, amely késve ugyan akár évtizedekig is, de hamarabb bekövetkezik, mint normál esetben.

Ismet az eset után anyjával és nővérével késedelem nélkül még aznap elköltözött  a házból, majd egy másik távoli  helyen kezdtek új és nyugodt életet.