Inka legenda

A magasba tornyosuló Andok sziklái vakítóan csillognak, mintha a Nap gyermekei aranylevéllel borították volna be azokat, akárcsak a Titicaca-tó melletti komor vörös sziklának a csúcsát. Itt a magasban  a levegő annyira ritka, hogy alig lehet lélegezni.  A hegyoldalról dühös patakok zúdulnak lefelé, meredek quebrada-k (szakadékok) hasítják át a porfírt és a gránitot. Peru  az ellentétek országa,  amelynek hegycsúcsai olyan közel vannak az éghez, hogy egykor a Nap birodalmának gondolták. Népét így nem véletlen nevezik a  Nap gyermekeinek, akiknek nyájait a gyapjas lámák alkotják. A szivárvány az inkák szent helyein gyakran megfigyelhető azóta is, amely hidat képez az égi és földi világ között, üzenetét azonban nem mindenki érti meg. Amellett, hogy üzeneteket visz egyik világból a másikba, színei különböző jelentőséggel bírnak. Manco Capac ezek fényében kormányozta országát. A piros  vért  és  bátorságot adott népének,  a narancs a testet és a kitartást személyesítette meg, a sárga a Napot és  a boldogságot, a zöld a megújulást és a természetet jelentette. A kéknek szintén nagyon fontos szerep jutott, mert az eget és a békét jelenítette meg, az indigó a lélek hatalmát és a vizeket, végül pedig az ibolya az alkotást, az új létrehozását képviselte. Ezek mind a fehér árnyalatai, vagyis az inkák hite szerint a teremtő erőé.

A legendák szerint Manco Capac volt a Nap harmadik fia. Születése napján az a hely, ahol anyja szült arannyá változott. Apja nagy birodalom uralkodója volt, aki a térség népeit leigázta. Néha Manco Capac lesétált a Titicaca-tó partjára, majd végignézett a folyton hullámzó tavon. Sóhajtva bámulta a vöröses homokkő sziklát (ahol a legenda szerint a Nap elrejtette magát az árvíz idején), közben apja betegségére és rosszkedvére gondolt.  Amikor az öreg haldokolni kezdett egy napon, a Nap bearanyozta a távoli Kordillerákot,  a tó nyugodtan terült szét medrében, mint egy fénylap. Manco Capac kedvenc nővére, Oello Huaca a ház ajtajához lépett, majd felkiáltott: -Manco Capac siess, hívd a mohane-t, mert apánk nagyon beteg! A mohane nem más, mint az orákulum és egyben pap is. Kifüggesztette függőágyát az öregember mellé, aki zihálva lélegzett, mindenfelé forgatta a szemét, mintha ellenségeket látna maga körül, majd amikor elkezdődtek  a mágikus szertartások, nehezen kapkodott levegőért. Hamar kiderült, hogy a függőágyában fekvő pap nem tudta megfékezni ezt a betegséget, amiben szenvedett, ezért Manco Capac és kedvenc húga kidobta őt a függőágyából, aztán  elűzték őt messzire. Apjukat sajnos már nem tudták megmenteni, túl késő volt.  Manco Capac becsukta szemét, gondosan betakargatta, mint egy gyereket  a lámagyapjúba. Ezután az egész családdal együtt betömték a ház repedéseit és lyukait, Oello pedig bőségesen szórt trágyát  a küszöbre, hogy a gonosz szellemek távol maradjanak tőlük. Több napon keresztül gyászoltak és sírtak. A temetés után gyülekezőt tartottak mindannyian a tónál, ahová elment a hat testvér. A nép felé szólva Manco Capac a következőket mondta: -Fivéreimmel és nővéreimmel együtt el kell utazzak, hogy megtudjuk mit hagyott hátra számunkra apánk és kihirdessük azt, ki követi majd őt  a trónon! A nők szorgoskodva készítettek új ruhákat, feldíszítették sapkáikat és köpenyeiket különböző hímzésekkel. Fegyverek is készültek, fénylő gerelyek és tomahaw-ok. Amikor már minden készen lett, Oello a többiek sürgetésére fogta halott apjuk botját, majd Manco Capac kezébe adta. -Itt van a Tapac-yauri (királyi jogar), légy okosabb a majomnál és a rókánál, erősebb a jaguárnál és a medvénél és nemes lelkű a kondorhoz hasonlóan! Lásd ellenségeidet a sötétben is, akárcsak a bagoly! Legyen benned Thonapa bölcsessége, aki a kígyónál is bölcsebb! Ezeket hallva könnyek szöktek ki Manco Capac szeméből, amelyek úgy ragyogtak, mintha a Nap könnyei lennének azok. - A bölcső és  a pálca aranyszínűvé vált, amikor megszülettem. De egyedül a Nap dönti el, hogy uralkodjak vagy sem! Aztán a hat testvér együtt felkiáltott : -Testvérünk, soha nem hagyunk el téged, veled tartunk bárhová mész !

Útra keltek mindannyian, a fennsíkon át a magas hegycsúcsok felé indultak, ahol a hó soha nem olvadt el. Hosszú időbe telt el, amíg az utazók felértek egy magas sziklapárkányra. Itt aludtak éjszaka lámagyapjú alá bújva. Amikor reggel felébredtek, egy még magasabb csúcsot láttak maguk előtt, a felkelő Nap mögötte úgy látszott, mintha a hegyről egyenesen az égbe ugrana. Manco Capac, aki még idősebb testvéreinél is erősebb és izmosabb volt, belevágott az utolsó akadályba, amely egyben a legnehezebb is volt, közben nem vette észre, hogy a többiek  lemaradtak mögötte. Végül felhúzta magát egy sziklahasadékra  közel a csúcshoz, ahol szinte alig lehetett lélegezni és brutális hideg csapta meg. Innen lefelé bámult a messzi távolba, majd az égben felfigyelt egy különös jelenségre. Úgy érezte, mintha milliónyi kis ezüst nyíl vágódott volna egyenesen a szemébe. Az égen szivárványok jelentek meg, hét  is egyszerre. Az egyik úgy lógott a feje fölött, mint egy nagy ívelt kör, ekkor nagyon szerencsésnek érezte magát, hogy tanúja lehetett a nem mindennapi jelenség keletkezésének. Már meg is feledkezett a külvilágról, észre sem vette azt, hogy fivérei és nővérei  közelednek feléje. Boldogsága öröménekben tört ki belőle, erős hangját visszaverték a közeli hegycsúcsok,  annak visszhangja számtalanszor megismétlődött a lenti völgyekben, majd végül a távolban morajlássá gyengült. Manco Capac arcát megvilágította a Nap fényes sugara, amely felfedte előtte az öt feléje tartó ember alakját is, akik egy társukat korábban elveszítették. Legfiatalabb fivérüket sehol nem találták, emiatt is késlekedtek. -Ő a legképzettebb hegymászó mindannyiunk közül! Biztosan nem esett semmi bántódása és csak azért bújik meg, hogy ugrasson minket !-mondta az egyik nővér, majd elindult megkeresni őt egyedül. Próbálták visszatartani, de  a lány eltűnt a ködben.

Órák teltek el, miközben Manco Capac magasan a hóhatár fölött kétségbeesetten nézett maga körül. Mi lett vajon szeretett húgával és odaadó testvérével?  Sehol semmi jele emberi életnek ebben a pusztaságban. Miközben kutatta őket, valami furcsa érzés fogta el őt az egyik szikla mellett. Azt mondják  a legendák, hogy azok az emberek és szellemek, akik engedetlennek bizonyultak az igazi teremtő erővel szemben, kővé változtak. A mellette lévő szikla még nem alakult át teljesen, így nővére hangját hallotta is maga mellett: -Kedves Manco Capac, túl későn jöttél, a Huaca már fogságba ejtett. Maradj távol tőlem, most már nem tudsz segíteni rajtunk, nehogy te is sorsunkban osztozz! A Huaca valóban erős volt. Nővérük pár pillanattal korábban még olyan fiatalon és vidáman ugrált  egyik szikláról a másikra, mint a hegyi kecske. Most görbe vállú öregasszonnyéhoz hasonlított arca, az izzadtság leömlött homlokáról. -Ne gyere túl közel! Ezek maradtak utolsó szavai. A hegyek foglya maradt örökre, mert egyedül próbálta legyőzni az akadályokat. A hegyek pedig megölik azt, aki túl nagy dicsőségre hajt. Manco Capac lelkét átjárta a düh, mert látta azt, amint saját nővére meghalt és bátyja is valahol ugyanerre a sorsra jutott.  Egyenesen a kemény kőhöz lépett, majd az aranybotjával megütötte azt. Csengett és vibrált a kezében, de nem hajlott meg és nem is tört el. A haldokló közben zihált és felnyögött. Fent szárnyak zaja hallatszott, mintha egy nagy kondor készülne lecsapni valamire, de a hang a kő szívéből érkezett : -Soha nem szabadulhatnak fel. Arra a sorsra jutottak, hogy fogságban maradjanak velem ebben a sötét állapotban, szellemüket nem világítja meg a Nap ezentúl. Egymaguk által próbáltak dicsőséget elérni úgy, hogy meghódítanak engem. Mindig szükség van legalább egy társa a siker elérése érdekében, a te uralkodásod is ezen alapuljon majd!  -Olyan ártatlanok voltak - mondta Manco Capac sírva. – Hogyan hagyhatnám itt őket ilyen szomorú magányra ítélve?  -Nincs más választásod, éppúgy kötve vagy a saját állapotodhoz, mint ők a sajátjukéhoz! -Te is egymagad próbáltál megmászni engem, de én képtelen vagyok itt tartani téged, aki a Nap védelmében áll ! A kő  végül felsóhajtott, mintha  éhségében el akarná elnyelni Manco Capac-ot, valamint a már markában lévő testvéreit. - Nem láttad és nem értetted a szivárvány jelét? 

Manco Capac reszketve állt, nagy lelki fájdalmat érzett és közben arra gondolt, hogy bárcsak a kezében lévő aranybot segítségével ki tudná szabadítani testvéreit. De megértette azt, hogy a Nap ösvényein keresztül kell vezesse népét ezentúl mindig, a fény útján, amely kivezeti őket a  sötétségből. Visszatért oda, ahol a szivárványokat először meglátta feje fölött, majd emlékhelyet állított itt Coricancha néven, később pedig nem messze innen Machu Picchu-t is.