Amikor a  cserkeszek földjét  megtámadták a krími tatárok, elfoglaltak és leromboltak minden települést, a lakosságot legyilkolták  és bántalmazták. Kabard és Aslan ezalatt Sedzsem mellett sétáltak.Az egyik háznál egy előkelő fiatal nőt láttak kosárral a kezében, akit Khatsatsa-nak hívtak. A kosár azért volt nála, hogy abba átszitálja a kölest ügyes mozdulatokkal. A szél meglengette ruháit  és felborzolta hosszú  haját. Amikor elhaladtak mellette, Kabard ezt mondta  társának: -Ügyesen szitálja a kölest, habár  a krímieket is ügyesen kielégítette! Khatsatsa meghallotta szavait, arca vörösre váltott a haragtól. Letette a kosarat a földre, majd kiment az utcára és Kabard elé lépett: -Ha minden emberünk olyan gyávának bizonyulna, mint te, akkor nem tudom mi lesz majd velünk! Az ellenség megerőszakolja a szegény nőket, holnap pedig benneteket fognak megölni! 

Kabard rosszul érezte magát az eset után. A lány távozása után  ő és Aslan továbbra is ugyanazon a helyen álltak,  nem merték felemelni fejüket  a szégyentől. Aztán lassan elsétáltak,  a falu mögötti sztyeppére mentek és leültek ott a legközelebbi halomra  átgondolni a dolgokat. Sokáig csendben ültek itt, majd Kabard felállt, kivette a tőrt a hüvelyéből,  aztán arcát a halom felé fordítva így szólt: -Esküszöm őseim hamvaira, hogy addig nem teszem le fegyvereimet, amíg szülőföldem meg nem szabadul az ellenségtől! Ezt követően Aslan is esküt tett.  Mindketten bejárták a környező falvakat, ahol harcra nevelték a cserkeszeket. Fiatalok és öregek egyaránt csatlakoztak hozzájuk, hamarosan népes sereget sikerült  felállítaniuk. Késúbb a Malka folyó mellett zajlott  a csata. Kabard fején acélsisak volt, lovát páncélzat borította. Mindkét harci eszköznek megvolt  a maga legendája, amelyet érdemes megemlíteni itt. Jóval a csata előtti időkben Kabard és Aslan elment vadászni, ekkor messzire kilovagoltak a sztyeppébe. Itt találkoztak hét ellenséges lovassal, akik közül kettő Aslan-t, öt pedig Kabard-ot támadta meg. Az egyenlőtlen csata következtében  Kabard megsérült, kettőt sikerült megölnie ellenfelei közül, de hárman még mindig teljes erejükben harcoltak ellene. Ezalatt Aslan a küzdelem során eltörte a szablyáját, ezért menekülőre kellett fognia, már csak lova gyorsaságában bízhatott. De újabb három lovas bukkant elő szinte a semmiből, akik orosz kozákok voltak. Őket látva Aslan üldözői elmenekültek  a helyszínről. Aslan így  a csoda folytán megmenekült, habár nem tudta ki volt a három lovas és miért féltek tőlük annyira a kán emberei. A kozákok Kabard-ot is kimentették szorult helyzetéből. Mielőtt még a tatárok észhez térhettek volna, egyikük feje már levált a testétől,  az állat pedig átrohant  a mezőn  a fej nélküli lovassal együtt. A kozákok ezután bekötözték Kabard és Aslan sebeit, fegyvereiket pedig visszaadták nekik. Hálából meghívót kaptak a cserkeszek hétvégi ünnepségére, amelyet Kabard házában tartottak mindig.  Az összes öreg jelenlétében itt  egy csésze makshyma megivása közben köszönetet mondtak nekik, hogy megmentették életüket az ellenséges katonáktól. Miután véget ért az ünnepség, a cserkeszek legjobb szablyáikat adták a kozákoknak, azok pedig acélsisakot tettek Kabard fejére.

Kabard a csata hevében szélsebesen vágtatott lován, közben lekaszabolta az ellenséget is. Ugyanígy bátran harcolt a többi cserkesz is,  a tatárok megmaradt emberei pedig megszégyenülve vissza kellett vonuljanak a Krím-félszigetre. A nép a Kunatygi-hegy lábánál ünnepelte meg a győzelmet, amikor  a vének egy batrebzh-t, vagyis aranykupát ajándékoztak Kabard-nak, aki a serleget  a feje fölé tartva hangosan felkiáltott: -Ezt a serleget Khatsatsa érdemli meg, aki felébresztette bennünk a szégyen érzését, így neki köszönhetjük győzelmünket! Khatsatsa is jelen volt valahol a tömegben, de szégyenében nem mert előállni, ezért erőszakkal kellett a vének elé állítani őt. A lány azonban Kabard-hoz ment, aztán így szólt neki: -Dicsőség illet téged, mivel kiűzted az ellenséget országunkból! -Én pedig arra kérem a véneinket, hogy a te nevedről nevezzék el népünket! Azóta azt a népet, amely a Chegem-szurdok, a Malka-folyó és Baksan vidékén él, kabardoknak nevezik.

Tazret és emberei a Cherek folyó mentén haladtak felfelé. Ahol az út kettéágazott, a szekér jobbra fordult, majd hamarosan  betért a Khulamo-Bezengi nevű szorosba. Ekkor már kezdett sötétedni, a szurdokot fokozatosan kezdte beborítani a köd.  A hegyek körvonalai néhány legendás állat alakjában mutatkoztak meg ott, ahol a sziklák  néhol az utazók feje fölött lógtak a szűk hegyszorosban. Hideg, bőrön áthatoló szél fújt, üvöltése baljósan visszhangzott a szoroson keresztül. A lovakban a hely leküzdhetetlen félelmet keltett, az ostorcsapások sem igazán sürgették őket abban, hogy gyorsabban vágtassanak. A pásztoroknál húzták meg magukat Tazret és emberei, akik  itt éjszakáztak juhaikkal a közelben fából készített viskókban. Amikor már  a tűz körül gyűltek össze mindannyian, megkérdezték Tazret-től, hogy miért félt a szurdokon való áthaladástól. Tazret nem válaszolt azonnal, a tüzet nézte, közben pedig elmerült gondolataiban, mintha valamilyen távoli képek suhannának el a szeme előtt. Végül megszólalt és belekezdett a történetébe, amit nagyapjától, ő pedig távoli őseitől hallott. -A nyögések minden este és éjszaka hallatszanak a szurdokban. Ha a sötétség utolér minket útközben, egy vár és annak tornya  rajzolódik ki a szemünk előtt, amelyek valaha egy gazdag herceg birtokában álltak, akinek neve Bzagnoko volt. Őt kapzsi és hataloméhes embernek ismerték akkoriban, aki elnyomta a népét. A kastélya alatt ásatott egy alagutat, amelynek másik kijárata a folyóra nyílott. Itt kínozták azokat a rabokat is, akik ellenszegültek hatalmának. Az ő nyögéseiket és kiáltásaikat soha nem hallották a fenti világ lakói, rokonaik hiába próbálták megtalálni őket. De egyéb gaztetteket is véghez vitt  a gonosz várúr : miután  feleségét meggyilkolta, Saltana nevű lányát egy toronyba zárta. Itt szörnyű magányában a hercegnő dalokat komponált, amelyeket minden reggel előadott  a torony ablakának nyitott teraszán. 

Messze a Bezengi-szurdok hegyein túl élt egy törzs, akik szabadon éltek ugyan, de silány földek birtokában voltak. Sokszor nem tudták fenntartani magukat és állataikat, már el is felejtették a tej és a hús ízét. Tmysh vezetésével egy napon összegyűltek a vének, hogy megoldást találjanak a gondjaikra.  Egyikük egy olyan tengerparti szárazföldről beszélt  a hegyek mögött, amely gazdag legelőkkel és sok vízzel rendelkezett. Végül abban állapodtak meg, hogy áttelepednek erre a helyre, de előbb elküldenek egy felderítőt, hogy megbizonyosodjon arról, hogy igazak a híresztelések. Tmysh fia, Aslan lett  a kijelölt személy. Így másnap felkészült  a hosszú útra, apja a legjobb lovat adta át neki. Miközben egyik hegyről a másikig vágtatott völgyeken és folyókon keresztül, meghallotta  Saltana hercegnő szomorú éneklését. Eleinte nem tudta kideríteni azt, hogy honnan érkezik ez a szelíd hang, de végül meglátta a szép hercegnő arcát a torony ablakában. Sokáig bámulták így egymást  némán, mert a hercegnő is észrevette Aslan alakját a távolban. Azonban Pita, a herceg szolgálatában álló gonosz púpos is felfigyelt  erre, ezért kinyitotta a vár kapuit, majd kérdőre vonta  a lovast. Ostorával rá akart csapni Aslan-ra, de ő megragadta annak végét és  a púpossal együtt a levegőbe rántotta. Saltana eközben felsikoltott, mert tudta azt, hogy mennyi harag és bosszú rejtőzik a púposban, aki nem bocsátja meg az őt érő sérelmeket soha. Visszament  a várba, majd panaszt tett a hercegnél, aki előző este részeg mulatozásnak hódolt. Ilyen pillanatokban előtört belőle a gonoszság, a  vár lakói ekkor zavarni sem merték, mert féltek az igazságtalan megtorlástól. Amikor meghallotta  a púpos kiáltásait, szemei véreresek lettek, azonnal kiadta a parancsot az idegen elfogására. Több szolga indult teljesíteni  a parancsát korbácsokkal a kezükben, de Aslan mindannyiukkal elbánt. A történéseket Bzagnoko dühösen figyelte  a kastély ablakából, majd előhívatta legjobb embereit, hogy kapják el  a lázadót. Aslan gyors lovával azonban ők sem tudták felvenni a versenyt.

Hét napba tellett, mire megérkezett a Fekete-tenger partjához. Az itt élők kedvesnek bizonyultak, szívélyesen üdvözölték őt, vacsorát és éjszakai szállást is adtak neki. Másnap megkérdezték tőle, mi célból érkezett hozzájuk. Aslan ekkor elmondta, hogy új földeket keres a népének. Az egyik itteni lány is hallotta szavait, aki első pillantásra beleszeretett az újonnan érkezett idegenbe. Amikor megtudta, hogy távozni készül, marasztalni akarta őt, de Aslan gondolatai csak a fogságban élő hercegnő körül jártak. Felnyergelte lovát, majd elindult vissza hazájába. Ezalatt a púpos gonosz tervet eszelt ki, mert tudta azt, hogy egyszer át kell haladnia a lovasnak a szurdok legszűkebb részén is. Fegyveres embereket állíttatott oda, de eléjük nőket, gyerekeket és aggastyánokat tett, akiket a lovas nem nyilazott volna le soha. Aslan lova szomorúan felnyögött, amikor meglátta a csapdát.  Gazdája szíve is elszorult, de amikor  meghallotta a távolban  a hercegnő szomorú dalát  amely egyben üzenetet is hordozott számára, kissé felvidult: -Utad  a sziklákon át vezet, melyek között szabadságra lelsz majd!  Ezt hallva Aslan mindent megértett, habozás nélkül átúszott  a dühöngő  Cherek folyón, majd felmászott a meredek sziklákon. A herceg emberei zavartan bámulták, lovaikkal ugyanis nem tudták volna követni őt. Több napig vándorolt Aslan a Kaukázus ember nem járta részein, végül egy barlangban talált menedéket. Ezalatt apja és népének tagjai reményüket vesztve várták őt, azt hitték már soha többé nem fog visszatérni közéjük. Végül mindannyian úgy döntöttek, hogy elindulnak a szoroson át a tenger felé. Bzagnoko emberei tudták ezt előre, ezért feltartóztatták őket félúton. A herceg elrendelte nekik hírnökével, hogy tartsák fogva mindannyiukat egészen addig, amíg ő odaér a  szoroshoz. Tmysh kivallatása után kiderítette azt, ki valójában az ismeretlen  lovas, aki mindig borsot tört az orra alá. Büntetésből elrendelte, hogy a fogságba ejtett nép összes tagját rabszolgasorba kell süllyeszteni, ezentúl a szorosban kell utat vágjanak a kemény sziklákon át ásókkal és lapátokkal a kezükben. Annak apját pedig, aki szolgáit korbáccsal megverte és csorbát ejtett hírnevén, rögvest ki kell végezni. Pita, a púpos maga felügyelte  a munkálatokat, közben pedig sokat kínozta a kifáradt és erőtlen embereket. Szeme dühtől csillogott, de még  a púpja is  látszólag megnagyobbodott  a haragtól. Az éhségtől kimerült Tmysh törzs emberei olyanok lettek, mint a bőrrel borított csontvázak, a leggyengébbek már az első napon meghaltak. 

Aslan végül rátalált arra az útra, amely elvezette őt egészen a kastélyig. Hat napon át tévelygett a hegyek között, de végül a sors megmutatta neki a helyes utat. Erős vihar támadt fel aznap a semmiből, villámok dübörgései rázták meg egymás után a térséget. Aslan lovát már korábban elvesztette, még mielőtt átúszott volna a folyón. Azóta a ló szomorú nyögéseit lehet hallani holdtalan éjszakákon a szoros különböző pontjain, miközben gazdáját keresi eredménytelenül. A vihar azonban nem akart megszűnni, már két napja tombolt villámok, erős szél, sőt forgószelek kíséretében. A meglazított sziklák a szoros mentén leomlottak és maguk alá temették az egész kastélyt és annak lakóit. A hercegnő kísértetének énekét  is gyakran  hallhatja az, aki éjszaka átmegy a Bezengi-szurdok félreeső pontjain. Aslan elveszítette szerelmét, ellenben népének túlélő tagjait sikerült megmentenie, akiket a  szorosban fogtak rabszolga munkára. Velük együtt vándorolt egészen a tengerig, ahol új hazát találtak.  Pita, a púpos szintén a nagy vihar idején vesztette életét, amikor egy villám belecsapott. A benne élő démon is elpusztult ekkor, amely megnyomorította testét. Fekete, megperzselődött kővé változott, amely napjainkban is a szoros bejáratát őrzi.