Egy orvos elsődleges célja az kellene legyen, hogy meggyógyítsa betegeit  a lehető legkevesebb kockázattal járó kezeléssel,  amit a hippokratészi eskü is megfogalmaz. Ebből egy részlet: Legfőbb törvénynek tekintem a betegek testi és lelki gyógyítását, a betegségek megelőzését. Az emberi életet minden megkülönböztetés nélkül tisztelem. Orvosi tevékenységem soha nem irányul emberi élet kioltására...Minden erőmmel arra törekszem, hogy megőrizzem az orvosi hivatás tisztaságát és tekintélyét.  Vajon ezt betartják az orvosok? A koronavírus idején az orvosok pénzt kaptak  minden beoltott személy után nem feltétlenül a kormánytól. Egyes pletykák szerint az, aki például meghalt természetes módon,  koronavírus-fertőzéssel lett diagnosztizálva. Az oltások hatását is megkérdőjelezték sokan, ugyanis a későbbiekben halált okoztak sok betegnél. De állítólag nem minden vakcina tartalmazott gyilkos szert  Persze mindezek csupán városi legendák, nincsenek rájuk bizonyítékok. A lobotómiát  azonban már orvosi műszereink megjelenése előtt is gyakorolták. Az inkák szerint a különböző fegyverek vagy bármilyen más tárgyak egyaránt  rendelkeztek lélekkel. A furcsán viselkedő emberek fejébe lyukat ütöttek, hogy  a gonosz szellem kiszállhasson onnan, ez sajnos az illető halálát is okozta egyben.

A pszichiátriai gyógyászat nagy utat tett meg a XXI. században. Bár az elme még mindig sok titkot rejt, napjainkban már számos non-invazív (sebek ejtése nélküli) kezelés  ismert. Legtöbbjük gyógyszeres terápia, de  léteznek olyan módszerek is, amelyekkel a beszélgetés által érnek el sikereket. Ilyen például a kognitív viselkedésterápia, amelyek minden évben mentális betegségekben szenvedők millióin segít.  A múlt századig az emberek reménytelenül próbáltak gyógymódot találni a titokzatos mentális betegségekre, amelyek látszólag dacoltak minden kezeléssel szemben. De napjainkban  is még mindig vannak olyan lelki zavarok, amelyeknek gyógymódja még nem ismert.

A lobotómia egy olyan eljárás, amelynek során a prefrontális kéreg kapcsolatai megszakadnak az agy többi részével. Célja az volt, hogy enyhítse az olyan súlyos mentális zavarok tüneteit, mint a skizofrénia, a mániás depresszió, a kényszerbetegség és a pánikbetegségek. A kutatások megállapították, hogy ezek a betegségek magának az agynak a meghibásodásából erednek. De azt senki sem sejtette, hogy ezek a rendellenességek hogyan keletkeztek. Úgy gondolták eleinte, hogy a mentális betegségben szenvedők agya szerkezetileg megegyezik az egészséges aggyal, de a rendezetlen gondolkodás bizonyos neuronális áramköröket  csapdába ejt hurkokban. Kezdetben a beavatkozást műtőben végezték. Lyukakat fúrtak a koponya elülső és hátsó részébe, majd alkoholt fecskendeztek az elülső lyukba, hogy feloldják a fehérállományt. A pszichiátriai kórházak és menedékházak nem voltak éppen gazdag intézmények akkoriban,  sok embernek pedig nem volt pénze arra, hogy megfizesse a fent vázolt eljárást. Ezért egy ambuláns eljárást kellett igénybe venniük, amely viszonylag egyszerű eszközökkel elvégezhető. Walter Freeman feltalálta a jégcsákány lobotómiát, amelyet klinikai körökben szuborbitális lobotómiának neveznek. Egy jégcsákányhoz hasonlító szikét helyeztek a szemzugba, amelynek vége a szemen és a koponyán át az agyban kötött ki. Ezután a műszert megcsavarták, így tönkrették a prefrontális kéreg szövetét. Végül az eszközt kihúzták, majd megismételték a másik oldalon is. Érzéstelenítésre nem volt szükség, bár a betegeket általában elektrosokk-terápiában részesítették. Sok család számára ez volt az egyetlen lehetőség, hogy megpróbálja meggyógyítani szeretteit. Az eredmények általában lesújtóak lettek: a betegek azt tapasztalták, hogy tüneteik súlyosbodtak egészen addig a pontig, hogy egyesek öngyilkosok lettek. Megint mások visszatértek a gyermekszerű mentalitáshoz, amikor lényegében úgy viselkedtek, mint egy felnőtt kisgyermek. Bár az eljárás támogatói ezeket az eredményeket második gyermekkornak nevezték el, a betegek olyanok lettek, mint a zombik. Minden művelet egyfajta előadás vagy mesterkurzus lett. Az orvos számos betege között 19 kiskorú is volt, köztük egy négy éves gyermek. 14%-a a betegeknek  biztosan meghalt, ugyanakkor közülük egy amiatt veszítette életét, mert  a műtét közben Freeman mélyen a koponyájába döfött egy jégcsákányt.  De egyesek szerint ennél sokkal többen vesztették életüket.

Modern legendák is fennmaradtak, amelyek valóságtartalma kétséges. Az egyik ilyen egy Wilson nevű betegről szól, akinél skizofréniát állapítottak meg. Lombardi irodája (ha nevezhetjük így)  egy ismeretlen eredetű földalatti létesítmény volt.  A falak hideg és repedezett betonból álltak, a mennyezet átnedvesedett csempéi már elkezdtek a földre zuhanni,  a padlót pedig megalvadt vérfoltok szennyezték be. Wilson követte Lombardi-t, miközben ő elmagyarázta szándékát:

– Tudja, hogy mi az a lobotómia?

– Nem – válaszolta Wilson, miközben a műtőasztalhoz vezették. Lombardi vízszintes pózba helyezte páciensét, övekkel az asztalhoz csatolta testét, eközben érezte az ellenállás enyhe feszültségét a skizofrén gyermek bizonytalansága miatt.

 - Ne aggódj! Sok-sok lobotómiát végeztem már el! -mondta, majd röviden ismertette Freeman eredményeit, aki közel ötezer lobotómiát hajtott végre. A jégcsákány rozsdás éle közvetlenül Wilson bal szemhéja alá csapódott. Az idegsebész  egyre mélyebbre lökte a szerszámot páciense szemüregébe, miközben a vér elkezdett  nagy mennyiségben kifolyni a belépési pontból.  Eközben a jégcsákány már félúton volt Wilson koponyájában,  felhasította a szemhéj belsejét a szemgolyó mellett. Lombardi nem volt tudatában annak, hogy sikeresen levágta-e a prefrontális kérget. A  páciens agya szó szerint kifolyt az orrából, ezért Lombardi arra jutott, hogy valamit elrontott. Wilson-t végül  bedobták egy szobába, ahol összesen hatvanhárom holttestet gyűjtöttek össze, amelyek elkezdtek már rothadni.

Ma már csak olyan különösen ritka esetekben alkalmazzák a pszichosebészeti kezelést, amikor más kezelési módszerek egyáltalán nem használnak. Nem is lenne gond az ilyen radikális beavatkozási módszerekkel, ha valóban eredményesek lennének. A lobotómiával az volt a probléma, hogy a szükségességéről elfogult emberek döntöttek: a rosszkedvű feleségekbe belefáradt férjek, engedelmes gyerekekről álmodozó szülők és haszon érdekében sebészeti kezelést vállaló orvosok.