Annak idején az emberek nem szívesen költöztek ki a városokból, mert a kóbor rablók és a vándornépek előli menekvést csak a magas városfalak adhattak. Romulus és Remus elhatározta, hogy új várost alapítanak ott, ahol egykor az anyafarkas szoptatta őket. Ez egy olyan új királyság lesz, amely természetesen soha nem fordul szembe Alba Longa-val, ahol apjuk uralkodik. A Tiberis folyó kanyarulatánál hét nem túl magas domb emelkedett egymáshoz közel. Ez a hely lett végül az új város területe, ahol elkezdték hamarosan az építkezéseket. Azonban el kellett dönteniük azt, hogy melykük legyen a király. Romulus ötlete alapján abban állapodtak meg, hogy kettejük közül az lesz a nép vezetője, aki több madarat lát az égen szállni. Romulus a Palatium, Remus pedg az Aventinus domb tetejére ment. Ősi szokás szerint hittek abban, hogy a madarakat az istenek irányítják, akik általuk üzennek az embereknek. Remus hat, Romulus pedig kétszer annyi keselyűt pillantott meg az égen, így a megállapodás értelmében utóbbié lett a királyi cím. Egy másik régi szokás folytán  a városfalak helyét ki kellett ásniuk. Azon  a helyen, ahol Romulus az ekét a földbe helyezte. egy város fog állni az idők végezetéig, amely nemcsak nevét adja egy birodalomnak. Ahol kapukat akartak létesíteni, ott Romulus kiemelte az ekét a földből. A fal további építését Celer-re, egyik barátjára bízta. Meghagyta neki, hogy vigyázzon arra senki ne ugorhassa át a falakat addig, amíg azok alacsonyak. Ha valaki mégis így tesz, azonnal meg kell ölni. A régi babona abban állt, hogy a házépítésnél sem mehetett át a falakon senki, ez rosszat jelentett a jövőre nézve. Az ilyen fal bármikor leomolhatott és maga alá temethette a bent élőket.

Remus nem igazán tudott részt venni az építkezésekben, mert irigység emésztette. Ez arra sarkallta őt, hogy gúnyolódjon az építők munkáin. Egy alkalommal átugrott az épülő falon,  Celer pedig nem habozva egy ásóval nagy ütést mért a fejére, ami halálát okozta. Romulus miután megtudta a hírt, visszavonult a Paltium dombjára egyedül és sírni kezdett, majd a máglyánál sem tudta visszatartani könnyeit, amikor testvére testét elégették. Mellette állt Faustulus pásztor és felesége, Larenta is, akik felnevelték az ikreket. Azon az éjszakán senki sem aludt jól. De a legnagyobb megpróbáltatás Faustulus-ra és feleségére várt, akik egymás mellett feküdtek a földön, hiszen nem voltak még házak Rómában. Ugyanazt az álmot látták mindketten: Remus véres árnya megjelent előttük, aki beszélt hozzájuk. -Rám és testvéremre nagyon sok szeretetet pazaroltatok annak idején. Celer-t megátkozom, őt is hamarosan magával fogja rántani a halál. Vérrel borított testtel fog a föld alá kerülni, mint én. Bátyámat viszont nem okolom semmiért, mert ő szeretett engem. Kérlek benneteket, hogy menjetek el Romulus-hoz és kérjétek meg őt arra, hogy hozzon létre egy ünnepet az én tiszteletemre!  Remus akarata beteljesült, mert Romulus  elnevezett róla egy ünnepet Remuria néven, amely később Lemúriára torzult. Azóta ez a nap az elhunyt családtagokra emlékeztette a rómaiakat.

 Habár Róma falai már magasan álltak, azokon belül alig voltak emberek, sok ház üresen állt. Romulus ezért hírnököket küldött a távoli térségek felé, hogy tájékoztassák az embereket az asylum-ról, vagyis a menedékhelyről, amelyet Róma kínál fel azoknak, akiket ártatlanul üldöznek. A rabszolgákat is befogadták, akik a rossz sors elől menekültek. Kijelöltek egy dombot a Capitolium oldalában a tölgyfaliget mellett, ahol létrehozták az asylum-ot. Ha bármelyik menekült megérintette a liget egyik fájának ágát, rögtön a város oltalma alá került. Ez lett az egyetlen város messze földön, ahol  senkit sem érhetett bántódás. Romulus lett az első, aki Rómában piros színű tógát viselt, azonban ő arra is gondolt, hogy nem tanácsos egyedül uralkodnia, mivel alattvalói így könnyen ellene fordulhatnak. Kiválasztott maga mellé száz megbízható  férfit, akiket patres-nek neveztek el, vagyis atyáknak. Az ő utódaik lettek később a patrícusok. Egyvalami azonban hiányzott Rómából: az asylum intézményének volt ugyanis egy nagy hátránya, mivel csak férfiak élhettek vele. A nők akkoriban önállóan semmit nem tehettek, még lakhelyüket sem hagyhatták el. Nem kerülhettek olyan helyzetbe, hogy száműzzék őket, így aztán meg sem szökhettek. Nagyon kevés nő élt Rómában, ezért ismét követeket küldtek a közeli városokba, hogy szövetségük és barátságuk értelmében adják hozzá lányaikat a római polgárokhoz. Azonban nem várt kedvezőtlen helyzet alakult ki, szinte sehol nem teljesítették kérésüket. Ugyanis a környék népei megvetették Rómát, mivel az mndenféle szedett-vedett népségnek adott menedéket. Romulus végül cselhez folyamodott. Vendégségbe hívta  az összes város vezetőjét, akiknél követei korábban jártak. Sokan jelentek meg a három legközelebbi településről, de a legnagyobb számban a szabinok jelentek meg. A rómaiak pedig barátságosan fogadták őket, körülvezették a városban mindannyiukat, majd végül a cirkuszba vitték őket, ahol lakomára és sportversenyekre került sor. Az egyik versenyszám, a fogathajtás közben Romulus megadta az előre megbeszélt jelt, majd mindegyik római férfi megragadott egy-egy idegen lányt, akit már előzőleg kinézett magának. Az elrabolt lányok szüleit senki sem bántotta, de megakadályozták azt, hogy gyermekeik után menjenek. A szülők végül átkozódva vonultak ki a városból a vendégjog megsértését elszenvedve. A kocsivereny félbeszakadt, az egyik kocsi még ott poroszkált a pályán, a többiek elvonultak. 

Nem kevés időnek kellett eltelnie, amíg a szabin lányok beletörődtek sorsukba. Férjeik megtettek mindent azért, hogy jól érezzék magukat oldalukon, ezért az ellenállás hamar megtört. Szüleik azonban egyáltalán nem nyugodtak bele abba, hogy elveszítették lányaikat. Titus Tatius, a szabinok Cures város királya nem tudott egyelőre döntést hozni. A másik három szabin város uralkodója megelégelte a várakozást, ezért egy napon szövetkeztek Róma ellen. Közben Romulus megszervezte az első római légiót hivatásos katonákból. Caenia szabin királya elveszítette a párbajt Romulus ellen, a három város is hamarosan Róma fennhatósága alá került. Ezután kérte meg Herselia, Romulus felesége férjét arra, hogy kímélje meg az elrabolt lányok szüleit, hogy ők továbbra is boldogan élhessenek lelki bántalmak nélkül. A király megfogadta tanácsát, így a lányok hamarosan ismét láthatták szüleiket, akik letelepedtek a városban. Titus Tatius, a legveszélyesebb ellenség azonban még mindig lesben állt. Őt nem a bosszú vezérelte, semmi nem vakította el elméjét. Igazi hadvezér lévén alaposan kiszámította előre minden lépését. Nem küldött hadüzenetet,terve alapján  katonái egyenesen a Capitolium-ba fognak indulni, ugyanis a fellegvár volt a város erőssége, annak őrségét pedig Spurius Tarpeius vezette. Egy napon lánya, Tarpeia kiment a várból vízért. A szabinok ekkor rabolták el őt, majd királyuk elé vitték. Titus Tatius ekkor azt mondta a lánynak, hogy szabadságáért cserébe segítsen nekik elfoglalni Róma fellegvárát. Sőt ezentúl kérhet is valamit, amit ő meg is tud adni neki. Tarpeia körülnézett a teremben, közben észrevette a szabin hacosok bal karján az aranykarikákat, amelyek fénysen csillogtak. -Azt kérem, amit a bal  karotokon viseltek! -Megkapod azt, amit a bal karunkon viselünk! - válaszolta Titus.  Amint leszállt az éjszaka, Tarpeia megmutatta a szabinoknak azt, hogy melyik ösvényen lehet észrevétlenül feljutni egészen a falakig és hogyan lehet bejutni a várba. A szabin katonák csendesen haladtak előre, megölték  az alvó római őröket. Így mire reggel lett, a vár már az ellenség kezébe került. Tarpeia  már kora reggel ment a díjáért, amit megígértek neki. De a szabinok nem az  arany karkötőiket vették le magukró, hanem pajzsaikat, amelyeket szintén a bal karjukon hordtak. Tarpeia számtalan sebtől vérezve pusztult el, mint áruló. Aki elárulja saját hazáját és gyilkosok kezére adja családját, az ellenség köreiben  sem érdemelt kíméletet, ugyanis az ilyen mindenkit elárulna. Holttestét ledobták a vár sziklájáról, amit azóta Tarpeia sziklájának neveznek Rómában.

Romulus tudta, hogy ekkora veszélyben még sohasem volt városa. A légió katonáit felkészítette a harcra, de nem történt semmi, mert az ellenség nem akart lejönni a hegyről, hogy harcoljon  a rómaiakkal. Romulus megértette Titus Tatius taktikáját, ezért változtatott a sajátján. Rohammal indította a légiót a Capitolium lejtői felé. A szabinok annyira biztosak voltak abban, hogy odafent nem érheti őket baj, hogy még mindig vártak. A domboldalon végül összecsaptak, de ilyenkor mindig rosszabb helyzetben van az, aki felfelé jön. A szabinok le is mészároltak sok rómait, akik még pajzsaikat sem tudták használni védekezésül. A király a menekülő katonák elé állt, majd hangosan kiáltotta nekik:  -Álljatok meg, Jupiter parancsolja nektek, hogy itt szálljatok szembe a szabinokkal! És megtörtént a csoda, mert a katonák hallgattak királyukra. Lelkükben elpárolgott a félelem és szégyellték magukat. Most már Romulus-szal az élen állt fel az új csatasor. Közben a szabinok lejöttek a fellegvárból, hogy a sík terepen tönkreverjék a menekülő rómaiakat. Mettius, a szabinok hadvezére egyedül maradt katonái nélkül. Visszafordult, de  a rómaiak jól bevált szokás szerint hangos kiáltásokkal megzavarták a lovát, amely egyenesen a mocsárba vágtatott. Mielőtt azonban összecsapott volna a két sereg, váratlan dolog történt. Nők és gyerekek csoportjai gyűltek össze, akik arra kérték a feleket, hogy vessenek véget  a háborúnak. Mindenki megértette, hogy Herselia-nak, Romulus feleségének igaza volt, ezt pedig a férfiak is kénytelenek lettek belátni. Békét kötöttek a városfalak menti síkságon. Egyesítették a két királyságot, amelynek székhelye Róma lett. Az elhurcoltak nem elraboltak voltak többé, hanem egyetlen nagy közös család tagjai, a születő gyermekek pedig egyazon nép, a római szabinok leszármazottai. Romulus és Titus Tatius közösen uralkodtak viszály nélkül. A megduzzadt népességet harminc törzsre osztották fel.

Titus Tatius több idegen város követeit sértette meg, nem igazán hajlott a szomszédokkal való békés együttélés felé. Amikor sor került a latinok közös nagy ünnepére Lavinium-ban, áldozatot ment bemutatni, de arra nem számított, hogy ő maga lesz az áldozat. A lavinium-i emberek nem felejtették el a sértést, együttesen rávetették magukat a királyra, akit felkoncoltak. Róma alapítója, Romulus  ezt követően még sokáig uralkodott városa felett.