A Natron-tó talán a Föld egyik legijesztőbb tava.  Medúza-tónak is nevezik, mivel a húst kővé változtatja. Tanzániában terül el, a Nagy-hasadékvölgy mentén. Ősidők óta a szalei törzs, a maszájok távoli rokonai éltek a Natron-tó körül, akik azt mondják, hogy a tó az állatok és növények végső nyughelye.  Az ókorban az egyiptomiak a tóból származó sót használták mumifikálásra. A főzéshez is használt só évszázadok óta értékes árucikk, amelyet  a tó vizéből nyertek ki a környéken. 

Egy aktív vulkán, az Ol Doinyo Lengai, amely a Gregory-hasadékban található, a Natron-tótól délre, folyamatosan önti ki a nátrium-karbonát tartalmú lávát.  Neve lefordítva azt jelenti, hogy  a Szellemek hegye. A gyorsan áramló láva annyira hideg, hogy nappal barna iszapfolyásnak vagy olajnak tűnik és csak éjszaka világít vörösen. Az Ol Doinyo Lengai a maszáj nép szent hegye, ahová gyakran másznak fel, hogy  ott megszabaduljanak minden szerencsétlenségtől és betegségeiktől. Fiatal nőstény juhokat áldoznak fel itt, amelyeket éjszaka egy kijelölt helyen hagynak. Amikor reggel  felébrednek, az állatok már nincsenek ott. Semmilyen lábnyom vagy egyéb más jel nem nem marad utánuk, ezért  a maszájok szerint kizáró ok, hogy vadállatok zsákmányául estek.  Ezenkívül erről a vulkánról a maszájok azt hiszik, hogy annak tetején Isten kapcsolatba lép velük, mivel érzékelik jelenlétét és hallják a tőle származó hangokat, ugyanakkor nem látják őt soha. Az egyik maszáj legenda szerint a rossz emberek (azaz olyanok, akik boszorkányságot gyakorolnak) nem is próbálnak felmenni a hegyre, mert Isten agyonütné őket. A helyi folklór szerint ez nagyon ritkán történik meg, mivel ezek az emberek túlságosan félnek Isten haragjától és így elkerülik a helyet. Mivel ez a legszentebb hely a maszájok számára,  nemcsak Tanzániából, hanem Kenyából is érkeznek sokan annak érdekében, hogy kigyógyuljanak betegségeikből.

Baljós hírneve ellenére a Natron-tó a világ minden tájáról vonzza a felfedezőket, akik megpróbálják feltárni a rejtélye mögött rejlő igazságokat.  Még a tudósok sem értik, hogy a tó mérgező vize hogyan adhat menedéket a flamingók számára, amelyek otthonosan érzik magukat itt, ugyanis ezekben a madarakban semmilyen módon nem tesz kárt a lúgos víz. A helyi legendák szerint a tó egy vulkán kitörése nyomán keletkezett sok évszázaddal ezelőtt. Ezután létrejött egy kráter, amely fokozatosan megtelt vízzel. Azóta elátkozott és bosszúálló szellemek lakják, ezért akik túl közel merészkedik a tóhoz, azokat szerencsétlenség és tragédia éri. Tehát éppen ellenkezőjét eredményezi annak, mint  ami a vulkán megmászása során történne velük. A maszáj törzs afrikai sámánjai a Natron-tavat olyan helynek nevezik, amelyet a vulkánban élő istenek hoztak létre. Sok történet arról szól, hogy halászok tűntek el a tóban nyomtalanul, akiknek csónakjait a vizeken sodródva találták meg. Gyakran  furcsa táncoló fények jelennek meg  a tó felszínén, amelyeket szellemlángoknak neveznek. Természetesen ezek kapcsán is születtek elméletek, de ezek csak feltevések.  A tó szokatlan természeti adottságaihoz tartozik  az is, hogy egyes állatfajokat kővé változtat, ha a legkisebb mértékben is érintkeznek a vízzel.  A só és a szóda gőzei azonnal beborítják a csapdába esett állatok és madarak testét, amelyek múmiává változnak a parton. Egy bizonyos helyzetben megfagynak és a rajtuk lévő vastag ásványianyag-réteg miatt nem tudnak lebomlani. A víz  nagyon sós, felszínét a párolgás során teljesen beborítja egy sókéreg, amely időnként a vörös és rózsaszín minden árnyalatában pompázik. A véres víz elnevezés innen ered, habár a tudósok ezt algák jelenlétével magyarázzák. A helyiek szerint azonban azért vörös, mert elhunyt emberek és állatok vérét tartalmazza, amelyek  a tóban haltak meg.  Ha bárki megérinti  a sok helyen 60 °C-os vizet, bőre azonnal felhólyagosodik, égési sérülések keletkeznek rajta. Több emberi holttestet találtak bőr nélkül a tó körül, akiket a maszájok szerint megnyúztak a gonosz szellemek.

A maszájok egyik legendája valószínűleg ehhez a tóhoz kapcsolódik, habár konkrétan nincs megnevezve. Vészterhes idők következtek, a nép szenvedése nagy fájdalmat okozott királyuknak. Egy titokzatos álom után, amelyről a király nem volt hajlandó beszélni, felmászott a Kilimandzsáró-hegy ködös csúcsára, az istenek otthonára.  De előtte még megbízta lányát, Ayanda-t, hogy visszatéréséig vezesse helyette a népet.  Ayanda könnyes szemmel és nehéz szívvel nézte, ahogy apja elindult a mesebeli csúcs távoli lejtői felé. Egy éjszaka azonban Ayanda is álmot látott. Apja kézen fogta, majd egy  mély tó partjához vezette. Ayanda megértette, hogy apja soha nem tér vissza már közéjük, de egy álommal  üzenetet küldött neki azzal kapcsolatban, hogyan tudná megmenteni népét a biztos haláltól. Ayanda másnap felkereste a kék tavat, amelyet álmában látott. Amikor inni akart belőle, apja arcát látta a tó vizében tükröződni, de amint hozzáért a tó vizéhez, a látomás azon nyomban eltűnt. Ayanda vizes ujjáról egy vízcsepp lehullott a földre, majd egy kék színű drágakővé változott. Az égen felhők kezdtek gyülekezni, az eső pedig új életet hozott a kiszárad földekre. Sok évszázaddal később a maszáj népet ismét nehézségek  sújtották. Emlékezve Ayanda királynő legendájára, a falu vénei elhatározták, hogy eljutnak a legendában szereplő tóhoz. Amit azonban azon a helyen találtak, az nem egy kék vizű tó volt, amelyről a legenda beszélt, hanem emberek és állatok vérével megtelt forrongó mélyedés.  A tó partjait  értékes kék és ibolyaszínű kövek díszítették. A tanzanit, ez a ritka drágakő eső helyett gazdagságot hozott a maszájoknak, akik a legnagyobb kék követ Ayanda-ról nevezték el.