A Szahara sivatag mélyén homok alá temetve  kincsesbánya rejtőzik, amely egy ősi civilizáció maradványa. Körülbelül 4000 évvel ezelőtt ezt a helyet  virágzó buja növényzet borította be  változatos állatvilággal.   A Szaharában fekvő városokban, különösen Dakhla-ban (Nyugat-Szahara állam / Marokkó) , valamint a Farafra és a Bahariya oázisaiban élő lakosok olyan legendákról mesélnek, amelyekben fejlett, erdőkkel körülvett települések léteznek.  Ezek közül sok Zerzuráról szól, amelyet már régen betemetett a sivatag.

 A Kitab al Kanuz, vagyis Rejtett gyöngyök könyve néven ismert XV. századi arab kéziratban találtak  utalásokat erről az elveszett városról.  A kéziratban részletesen olvasható  Zerzura leírása, mint egy olyan város, amelyet csillogó fehér kőből építettek és azok mögött tömérdek kincs rejtőzik.  A királyt és a királynét alvó jelzővel illetik, talán azért, mert örök nyugalmat találtak a sírjukba). A város főbejáratát egy figyelemre méltó faragvány díszíti, amelyen egy madár kulcsot szorongat a csőrében – ez Zerzura titkainak szimbolikus ábrázolása. A kézirat sorai továbbá utalnak magas fekete óriások jelenlétére is, akik szorgalmasan őrizik a bejáratot. Sajnos sem a kézirat szerzője, sem keletkezésének pontos dátuma nem ismert.  A Rejtett gyöngyök könyve általában különböző történetek gyűjteménye az egyiptomi kincseket őrző gonosz szellemekről, valamint olyan varázsigékről, amelyekkel el lehet űzni ezeket a szellemeket és így elérhetővé válnak a kincsek.

A líbiai Benghazi-ból élt írástudók feljegyzéseiben sokkal elképesztőbb történet található arról, hogy 1481-ben egy tevekaraván a Dakhla oázis felé tartott, de útközben heves homokviharba kerültek. Mindenki meghalt, kivéve egy Hamid Keila nevű embert. Miután a vihar alábbhagyott, Keila körülnézett az ismeretlen tájban. Egy csapat furcsa, szőke hajú és kék szemű emberek jöttek elő valahonnan. Az ívelt arab szablyák helyett egyenes kardjaik voltak. Elvitték Keilát a Zerzura városba, ahol fényűző fehér házak, pálmafák, tavak és medencék voltak. A város lakóit Keila El Suri-nak hívta, akik kedvesek voltak hozzá, habár ő nem értette a nyelvüket. A városban nem voltak mecsetek, a nők nem viseltek arcukat eltakaró ruhát, így Keila azt feltételezte róluk szinte biztosan, hogy nem muszlimok. Néhány hónappal később, miután Keila sikeresen visszaért Benghazi-ba, mesélt az emírnek Zerzura titokzatos városáról. Amikor az emír megkérdezte tőle, hogyan sikerült elhagynia a várost, Keila habozott a válasszal, végül azt mondta, hogy elmenekült onnan. Az emír érezte, hogy nem mond igazat, ezért rákérdezett arra, miért kellett elszöknie, ha ott kedvesen bántak vele. Keila erre nem tudott választ adni, csak hallgatott, így hamarosan átkutatták  a házát. A katonák találtak a házában elrejtve egy rubinnal kirakott nagy aranygyűrűt. Az emír ebből arra a következtetésre jutott, hogy Keila azért szökött meg a városból, mert ott valahol ezt a gyűrűt. A tolvajoknak Benghazi-ban abban az időben levágták a kezeit, de az emír Keila esetében kivételt tett volna, ha ő megmutatja neki a Zezrurába vezető utat. Mivel nem tudta megmutatni a helyes irányt, senki sem tudott az elveszett városba eljutni. Hogy Keila-val mi történt később, a történetből nem derül ki.  A hírek szerint  ezt az aranygyűrűt Líbia uralkodói őrizték évszázadokon át, végül Moammer Kadhafi kezébe került.  Sok szakértő tanulmányozta az ékszert, akik arra a következtetésre jutottak, hogy európai mesterek készítették a XII. században. Ennek alapján azt feltételezték, hogy a furcsa szőke emberek, akiket Keila látott, a korai európai keresztesek leszármazottai voltak, akik Jeruzsálem felé tartva vagy visszatérve onnan eltévedtek a sivatagban. Ezután megtalálták Zerzura városát, ahol letelepdtek vagy éppen maguk építettek egy új várost az oázis mentén.

Zerzura elveszett városával a fentieken kívül más legendákban is találkozhatunk. Az egyik arab legenda így szól: Zerzura mindössze két-három napnyi útra van Dakhla-tól nyugatra, azon túl egy wadi (oázis) következik, aztán Gebabo és Tazerbo, ezeken tú pedig Wadi Rebina. Gebabo-ban a feketék két törzse él, a simertain-ek és az ergesain-ok. Körülbelül öt-hat napnyi útra az el Hez-ből Farafra felé vezető úttól nyugatra található egy másik oázis,  Wadi Zerzura, amely tele van pálmafákkal, forrásokkal és ismeretlen időkben keletkezett  romokkal. Lakói feketék.  A leírás alapján  mindenki arra gondolt, hogy ezek után nem lesz nehéz megtalálni Zerzurát, de az első nagyszabású kutatások csak a XX. század elején indultak meg. 1909-ben Harding King felfedező a Szahara régióba ment, ahol útközben sok legendát hallott a sivatagban elveszett, pálmafákkal és olajfaligetekkel benőtt városokról. Egy alkalommal felboncolt néhány madártetemet, amelyek gyomrában olajbogyók maradványait találta meg. King  meg volt győződve arról,  hogy valahol  létezik egy ismeretlen oázis, ahol a madarak megpihennek hosszú vándorlásuk során. Hat évvel később John Ball, az egyiptomi kutatások igazgatója szintén megpróbálta felkutatni Zerzurát. Dakhlától 160 km-re talált néhány agyagedényt a sivatagban, de az elveszett város romjaira nem bukkant rá. Nem sokkal ezután az 1930-as években egy négy fős csoport indult útnak a Szaharában.  Hatnapos utazás után valóban elérték a három zöld völgyet a Gilf-Kebir fennsík északnyugati részén, a líbiai határ közelében. Találtak is valamit, ami egy kőépület romjaira hasonlított, ennek falára egyiptomi hieroglifákat faragtak. A negyedik dinasztiából származó Djedefra fáraó neve is szerepelt rajtuk.  Az egyiptológia tudományában ez a felfedezés áttörést jelentett, azonban Zerzura szempontjában nem. Ennek a kincses városnak a helyét ugyanis senki sem tudja. A kutatók feltételezik, hogy romjait a sivatag már elnyelte Talh, Abd el Malik és Wadi Hamra körüli  területen belül. Legvalószínűbb helyszín továbbra is  a Hamra-völgy, amely buja növényzetéről, akácfáiról és sziklafestményeiről ismert. Valamikor régen  folyó is csordogált erre,  amely napjainkban még mindig létezik földalatti vízfolyásként. 

Almásy László magyar sivatagkutatónak egyik első számú célkitűzése az volt, hogy ő találja meg Zerzurát. A tudományos jelentések, térképek, történelmi dokumentumok áttanulmányozása és a bennszülött beduinokkal folytatott beszélgetések után Almásy arra a következtetésre jutott, hogy Zerzurának valahol a feltáratlan Gilf Kebir régióban kell lennie, közel a Dakhla és  Kufra közötti út végén. Almásy 1932-ben expedíciót vezetett, melynek során felfedezte Wadi Talh-ot, amely állítólag az egyik  Zerzura három völgye közül. A másik két völgyet két angol kutató expedíciója, valamint az Almásy munkatársai által végzett légi felderítő felmérés fedezte fel.