A Vasyugan-mocsár tízezer évvel ezelőtt alakult ki, de azóta is folyamatosan terjeszkedik. Ez bolygónk legnagyobb területű mocsara Oroszország Tomszk nevű régiójában.  Az egész mocsár tőzegtartaléka  hihetetlenül nagy, becslések szerint több mint egy milliárd tonna, emiatt is nevezik sokan a bolygó tüdejének az Amazóniai-esőerdő mellett. A benne élő növények és környezetük egy év leforgása alatt  nagyjából tíz millió tonna szén-dioxidot nyelnek el, valamint négy millió tonna oxigént szabadítanak fel. A Vasyugan-mocsár és környéke szinte járhatatlan, mentes mindenféle emberi tevékenységtől, ezért sok veszélyeztetett állat- és madárfaj talált itt magának menedéket. További veszélyeket is rejteget a mocsár az oda betévedő utazók számára: földönkívüliek használják landolásra a lakatlan vidéket, sőt a legendák szerint manók és a kikimora nevű lidérc lámpákkal csalogatják az eltévedt embereket, majd letérítik őket az útról. További rejtély, hogy furcsa jelek jelennek meg a mocsarak felszínén. Némelyikük  körökre, mások vonalakra és ívelt alakzatokra emlékeztetnek. Hogy mik ezek a jelek, és ki hozta létre őket, az még nem ismert. A vezető nélküli utazók azt kockáztatják, hogy örökre a mocsárban maradnak, ahol múmiává változnak. A tőzegmohában nincsenek baktériumok vagy mikroorganizmusok, ami azt jelenti, hogy bomlás sincs. Mocsári múmiákat még nem találtak Vasyugan tőzeglápjaiban, de ez csak azért van, mert nincs kitermelés sem. Így a természet ezen a helyen megőrizte évezredekre visszanyúló eredeti formáját.

A  szelkup szamojédok és hanti népek számára azonban a Vasyugan-mocsár nem bizonyult járhatatlan helynek. Nemcsak télen, hanem a meleg évszakban is átkeltek rajta a csak általuk ismert ismert ösvényeken. A legtöbb folyónak és tónak a neve a hely valamilyen sajátos jellemzőjét tükrözte. A másik itt élő nép tagjai, a hantik a halászatot és a vadászatot egyaránt gyakorolták a mindennapi élet részeként. Nagy mennyiségű bogyót, fenyőmagot, sőt csalánt is betakarítottak, amiből vásznat szőttek. A szelkupok Numát (Noma) tartották a világ teremtőjének. A legendákban és hagyományokban idős emberként jelenik meg, aki a felhők felett él egy aranyszínű és csillogó házban. A szelkup teremtéstörténet szerint a mocsarat víz és agyag alkotta kezdetben, amelyet benőtt a fű, a moha, majd később az erdő - a Földanya haja. Mocsarak és tavak jelentek meg a felszínen az égből hulló villámköveknek köszönhetően. A szelkup hiedelmekben a Tejút egy kőfolyó, amely az égből a földre hull, majd az Ob folyóban ér véget, egyetlen egésszé alakítva a világot. Numa mellett a másik fontos istenség Paya volt, egy öregasszony, aki megszül és megőriz minden élőlényt. Az alvilágot gonosz szellemek lakták, amelyek az emberi testbe behatolva betegségeket és halált okoztak.  Legyőzésükhöz a sámán segítségét kérték. A földi teret ugyanis nemcsak emberek, hanem szellemek is benépesítették. Az áldozati helyek egy állványon álló kis fapajták voltak (mint például Baba Yaga kunyhója). Benne szőlőtőkéből készült fafigurák álltak, itt végezték el az áldozatot. A szelpuk nép hite szerint gonosz istenek is éltek, akik megijesztették az eltévedt vadászokat és turistákat. A hétszárnyú medve, Shelab  valójában az ördög megszemélyesítője. Két alakja van: egy nagy kígyó és egy sas, amelynek vastollai olyanok, mint a kések.  Az említett két állaton kívül nagyon fontos szerepet kapott a  szelpukoknál a medve is. Hitük szerint minden ember halála után medvévé változik, ezért ezeket az állatokat tilos csak úgy megölni minden ok nélkül. Ugyanakkor medve alakú szellemek is élnek a mocsarakban, amelyek felfalják az embereket. Az emberevő medvéről azt mondták, hogy akkor jelenik meg, ha valaki méltatlan cselekedeteket követett el.

 A  hanti mitológia legfőbb istensége Torum, aki Num-hoz hasonlóan öregember volt. A világ Torum teremtése idején végtelen tenger volt. Az összes élőlény közül csak egy búvár nevű madár élt  benne. Egy napon ez a madár felhozott egy kis sarat a tenger aljáról. Így jelent meg és kezdett növekedni az első föld. Később megjelentek rajta az első folyók, majd nagy kövek hullottak le az égből, amelyekből végül az Urál-hegység keletkezett. Később megjelentek az emberek, mint az istenek szellemgyermekei. A Nap, akit Syunk-nak hívtak, valamikor régen nem ment le, ezért az embereknek mindig fájt a szeme az álmatlanságtól. Ezért Torum megparancsolta a Napnak, hogy térjen nyugovóra éjszakára. Az évet is négy részre osztotta, hogy télen és ősszel az emberek vadászhassanak, tavasszal és nyáron pedig horgászhassanak. A Tejút nem más, mint Torum síléceinek nyoma, a villám pedig az általa kilőtt nyíl. A hantik azt hitték, hogy a föld alatti világban élnek azok, akiket a földön halottaknak neveznek. A szelkupokhoz hasonlóan a hantik is az embert körülvevő egész földi világot szellemek és természetfeletti lények által lakott területnek tekintették. Ezek a szellemek halhatatlanok, láthatatlanok,  felvehetik emberek és állatok alakját, de élhetnek akár különféle tárgyakban is.  Például a légyölő galócát a gonosz szellemek lakhelyének tekintették, hiszen ez az egyetlen olyan gomba az összes közül, amely elkábítja az embert. A biztonságos mozgás az Ob és egyéb folyók mentén Yenk-Jung vízszellemtől függött, a horgászszerencse pedig testvérétől, Kul-jung-tól. Nai isten (a tűz szelleme) a lángban élt, ezért tilos volt szemetet eldobni, kést vagy baltát a kandalló közelében hagyni.

Mihail Dronov fotós és geológus jegyezte le, hogy az 1980-as években  sima fehér köröket láttak a tajgában helikopterekről. Dronov ezzel kapcsolatosan a földönkívüliekről mesélt : Egy nap a helikopterünk a mező közelében landolt. Körülbelül két kilométerre vettem észre egy ilyen földönkívüli járművet az égen.  Az egyik expedíció során Mihail Dronov egy tornyot fényképezett le a mezőn. Amikor előhívta a fényképet, furcsa kúpokat látott rajtuk.

Az Ob folyó  Nazino  nevű szigetére, a Vasyugan-mocsár területén belül, körülbelül 6700 foglyot deportáltak és gyilkoltak meg 1933-ban, Sztálin idején. A deportáltakat egy különleges település megépítésére kényszerítették, valamint a sziget megművelésére. A foglyok csekély mennyiségű élelmet és kevés szerszámot, gyakorlatilag semmilyen ruhaneműt nem kaptak.  Ilyen körülmények között nagyon nehéz volt túlélni a zord  szibériai éghajlatot. A Nazino-szigeten a túlélési körülmények gyorsan megromlottak: betegségekhez, erőszakhoz, sőt kannibalizmushoz vezettek. Tizenhárom hét múlva több mint négyezren haltak meg vagy tűntek el, a túlélők többsége pedig megbetegedett. Akik szökni próbáltak, azokat a fegyveres őrök megölték. A megfelelő táplálék hiánya és a sok halott miatt a foglyok megették egymást. Május 21-én a három egészségügyi tiszt hetven új halálesetet számolt össze, öt esetben kannibalizmus jeleit észlelték. A következő hónapban az őrök mintegy ötven embert tartóztattak le emberevés vádjával. A szigeten volt egy Kosztya Venikov nevű őr is, aki beleszeretett egy lányba, ezért megvédte őt mindig. Egy nap  azonban el kellett mennie, ezért megkérte egyik társát, hogy vigyázzon a szeretőjére. A  foglyok elkapták a lányt, megkötözték egy nyárfához, levágták a mellét, késsel kifeszítették az izmait.  Amikor Kostya visszatért, a nő még élt. Megpróbálta megmenteni, de túl sok vért vesztett.