Bonneval normandiai kisfaluban, Orne régióban a XI. században élt egy Walkelin nevű pap. Nem mindennapi élményeit egy bencés szerzetes,  Orderic jegyezte le. Úgy gondolják, hogy ez az első nyugat- európai szellemtörténet, amelyet fel is jegyeztek.  Bonneval-ban Walkelin a Szent Aubin templomot szolgálta. 1091 január havának kezdetén a szokásos módon éjszaka meglátogatta a plébániája legtávolabbi részén elhelyezett leprás betegeket. Miközben hazafelé ment, nagyon erős zajt hallott a közelben. Azt hitte, hogy  Robert Belleme seregei tartottak a város felé, akik ostrom alá vették Courcy várát. Mivel a Hold már nyolc nap óta a Kos csillagképben tartózkodott,  erős és tiszta fényt sugárzott, így könnyű volt megtalálni az utat. Walkelin azon kezdett gondolkodni, hogy menekülőre fogja, vagy pedig férfiasan  szembe fog nézni a közelgő veszéllyel. Ekkor négy naspolyafát pillantott meg a mezőn, jó messze az ösvénytől. Végül úgy döntött, hogy elrejtőzik mögöttük, amíg a katonák kivonulnak a városból. De futás közben megállította egy hatalmas termetű felfegyverzett férfi, aki fegyverét a feje fölé emelve ezt kiáltotta neki: - Állj! Egy lépést se tovább! A rémülettől megdermedt pap mozdulatlanul állt a botjára támaszkodva. Más szellemek is megjelentek: nagy sokaság haladt az ösvényen gyalog, fejükön és vállukon  juhokat,  ruhákat, bútorokat és mindenféle ingóságot cipelve. Közöttük a pap felismerte számos szomszédját, akik nemrégiben haltak meg. Hallotta siránkozásaikat és kiáltásaikat a gyötrelmes kínzások miatt, amelyeket gonosz tetteik miatt kellett elszenvedniük. Utánuk egy csapat hullahordozó haladt, akikhez csatlakozott a már említett óriás. A pap mereven bámulta a nem mindennapi körmenetet, miközben gondolataiban mélyen belemerült a saját maga által teremtett reflexiókba. A halott papok és a püspökök fekete páncélt viseltek, az apátok és szerzetesek pedig mind azonos színű köpenyt. Mindnyájan nyögtek és sírtak, néhányan Walkelin-t hívták, hogy korábbi barátságuk nevében imádkozzon értük. A pap sok nagyra becsült embert látott közöttük.

Az örök boldogság birodalmában egy végtelen nap tiszta fénye világított meg mindent.  Semmilyen igazságtalanság nem történik ezen a helyen,  semmilyen szennyezett dolog nem kerülhet oda. Ugyanis  a testi vágyak minden formáját felemészti a tisztítótűz, így az egyén a különféle fokú szenvedések által végül megtisztul. Ahogyan a rozsdától megtisztított és alaposan kifényesített edényt  kincstárban helyezik el, úgy a bűn minden szennyeződésétől megtisztított lélek is bekerül a Paradicsomba, ahol tökéletes boldogságot élvez. A paradicsomi látomást egy nagy sereg közeledése szakította félbe, akik fekete ruhát és páncélt viseltek, tüzes lángok kísérték érkezésüket. Valamennyien harci lovakon ültek, teljesen felfegyverkezve, mintha azonnali csatára készültek volna. Ott volt közöttük Richárd és Baldwin, de Gilbert gróf fiai is, akik nemrégiben haltak meg, valamint Orbec Landri. Utóbbi arra kérte Walkelin-t, hogy adjon át egy üzenetet a feleségének. Ezt követően a pap mellett elhaladó katonák abbahagyták a kiáltozást, majd így szóltak: -Ne higgy Landri-nak, mert ő egy csaló. Orbec Landri vikomt és ügyvéd volt, átvert másokat, kapzsi és kétszínű ember hírében állott. Most már a túlvilágon úgy bánnak vele, mint egy szerencsétlen nyomorulttal, akinek a szavát senki sem hallja meg.

Walkelin miközben haladt előre az ösvényen, véletlenül kezével hozzáért az egyik lóhoz, amely ezt követően megállt az ösvény közepén, majd orrlyukaiból  párafelhőt bocsátott  ki. A pap  bal lábát a kengyelbe tette, aztán megragadta a gyeplőt. Úgy érezte, mintha lába  vörösen izzó vason nyugodott volna, keze pedig  jéghideg, fagyos hóban lett volna. Négy lovag érkezett a semmiből, akik kérdőre vonták Walkelin-t: -Mit akarsz a lovainkkal?  A társaságunkból senki sem sértett meg téged,  mégis lopni akarsz. A pap  riadtan elengedte a lovat, de ennek ellenére hárman is a lovagok közül rá akartak rontani, hogy megbüntessék. A negyedik társuk állította meg őket: - Engedjétek meg, hogy beszéljek vele, mert szeretnék üzenni általa a feleségemnek és a gyermekeimnek. Majd a paphoz intézte szavait: - William Glos vagyok, Barno fia. Míg a földi világban átadtam magam a gonosz cselekedeteknek és a rablásnak, több bűnt követtem el, mint amennyit el lehetne mondani. Egyszer kölcsönadtam pénzt egy szegény embernek, akitől biztosítékul kaptam azt a malmot, amely az övé volt. Mivel nem tudta kiegyenlíteni az adósságát, megtartottam a jelzálog jogát és az örököseimre hagytam. Láthatod,  hogy a számban van egy malomból származó forró vasrúd, amelynek súlyát nyomasztóbbnak érzem, mint a rouen-i tornyot. Szólj tehát a feleségemnek, Beatrice-nek és Roger fiamnak, hogy adják vissza a malmot az igazi tulajdonosnak, ezáltal szenvedéseim is enyhülni fognak. A pap így válaszolt a lovagnak: -William Glos  már régen meghalt,  ez pedig egy olyan megbízás, amelyet keresztény ember nem vállalhat. Nem tudom ki vagy és kik az örököseid. Ha elmondom kérésed  Roger Glos-nak, a testvéreinek, és az anyjának, ki fognak nevetni engem. Végül Walkelin kényszerűségből  beleegyezett abba, amit a lovag kért tőle. Ekkor William újra megismételte mindazt, amit mondott. A pap azonban meggondolta magát , mert továbbra is úgy vélte, hogy  nem helyes átadni egy effajta üzenetet. Erre a lovag nagyon feldühödött, a torkánál fogva rántotta magával a földre Walkelin- t, és iszonyatos káromkodásokat zúdított a fejére. A pap érezte, hogy a szellem  keze tűzként égeti a nyakát. Szűz Máriához fordult segítségért, aki meg is hallgatta szavait. A Mindenható rendelkezése szerint egy lovas érkezett kezében karddal,  és William  feje fölött hadonászva felkiáltott: - Meg fogjátok ölni a testvéremet, ti átkozottak. Engedd el őt! A lovagok azonnal elmenekültek, majd követték a fekete sereget. Amikor már kettesben maradtak az úton, a lovas így szólt Walkelin-hez: – Nem ismersz meg engem ? A pap azt felelte, hogy nem. A másik ekkor bemutatkozott neki: - Robert vagyok, Ralph Blond fia, a bátyád. A papot nagyon megdöbbentette ez a váratlan esemény. Robert   emlékeztette Walkelin-t számos olyan eseményre, amelyet fiatalkorukban éltek át együtt: -Én neveltelek fel téged szüleink halálakor,  jobban szerettelek, mint bárki mást. Franciaországba küldtelek iskolába, bőségesen elláttalak ruhákkal és pénzzel, és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy hasznodra váljak. Úgy tűnik mindezt elfelejtetted, hiszen  fel sem ismersz engem. 

 Walkelin elszégyellte magát, sírva fakadt, aztán beismerte beismerte mulasztását. Miközben testvére beszélt, a pap  figyelmesen hallgatta őt. Közben egy emberfej alakú, alvadt vér borította sebet figyelt meg halott testvére sarkán. Azonban nem vér volt az, hanem tűz, amely a szellem lábát kínozta szüntelen. Egykor Robert éles és fényes sarkantyúkat használt lábain,  amikor vért ontani sietett a háborúba. Óva intette Walkelin-t, hogy ne a bűnök, hanem az erény útját járja földi élete során, különben úgy fog szenvedni, mint ahogyan az összes bűnös lélek a túlvilágon. Ezekkel a szavakkal köszönt el testvérétől.

Walkelin ezután másokat is látott az ösvényen. Két etióp vastag fatörzset cipelt, amelyhez hozzá volt kötözve egy szegény nyomorult. A fatörzsön démon ült, aki forró vassal szúrta a megkínzott ember ágyékát és hátát, annak testéből patakokban folyt a vér. Walkelin határozottan felismerte ebben a nyomorultban István pap gyilkosát. Aztán  nők tömege következett, akik lovak hátán tüzes nyergeken ültek. A szél gyakran felemelte őket, így szenvedéseik egyre inkább fokozódtak. Égő szögekkel lyukasztották át csuklójukat,  testüket mindenhol véres sebek borították. A kínok miatt ezek a nők megvallották bűneiket, amelyeket földi életükben követtek el  obszcén csábítások és paráznaság formájában. 

A földöntúli látomás után Walkelin egy egész hétig súlyos beteg lett. Miután kissé helyrejött, felkereste Gilbert püspököt, akitől megkapta a szükséges gyógymódokat. Nyakán még mindig látszott annak nyoma, amikor a gonosz lovag megragadta őt forró kezével.