A nyári napforduló ünnepe egyidős az emberiséggel. Az év leghosszabb napját már  jóval időszámításunk előtt ünnepelték, valószínűleg  az emberiség hajnalától kezdve. A különböző kultúrák sokféle módon köszöntötték az év legrövidebb éjszakáját, amelyről általánosságban azt tartották, hogy a fény ezen a napon győzedelmeskedik a sötétség felett. Szent Iván éjszakája az északi féltekén három nappal később, június 24-ének virradó éjszakáján szerepel a naptárban. Korábban a csillagászati nyár kezdete valóban június 24-re esett, de a naptárreformok következtében szétvált a két ünnep. A napfordulóhoz világszerte világi és egyházi ünnepek kapcsolódnak, mivel az emberek számára a fény és a sötétség váltakozása mágikus eredettel bírt. A sötétség az elmúlást, a fény pedig a megújulást jelentette, ezért ezen a napon nagy tüzeket raktak, hogy elűzzék a sötétséget. A máglyák  körül az emberek táncoltak és ugráltak, hogy őj életre keltsék a Napot és dicsőítsék annak diadalát, valamint hogy általa megvédjék magukat a  démoni hatásoktól.  A keresztény egyház Keresztelő Szent János születésének napjával kötötte össze ezt a pogány ünnepet, mert ahogyan sok más esetben, itt is a régi hiedelmekre építik a keresztény eseményt, hogy az emberek könnyebben elfogadják, azonosulhassanak vele. Június népies magyar elnevezése Szent Iván hava. A nagy nyári napforduló ünneplésére szolgált a híres megalit, Stonehenge is.  Minden évben hatalmas tömegek özönlöttek a helyszínre, ahol a kelta druida mágusok végezték el a szertartásokat.  Az emberek csak ezen a napon, Beltane idején nyúlhattak Stonehenge köveihez.

Különösen a sarrkör közeli, hideg területeken vált fontossá a nyári napforduló ideje, ahol az emberek sokkal kevesebb ideig élvezhették a Nap éltető fényét: ekkor vannak a fehér éjszakák.  Finnországban az év leghosszabb napja, a Juhannus még mindig hivatalos munkaszüneti nap.  Jakutföldön szintén június 21-e az év legfontosabb ünnepe, amelyet Yhyakh-nak hívnak. A régi jakutok ekkor ünnepelték az új évet is. A nők és gyerekek fákat díszítenek fel és az oszlopokat lószőrből készült  salama nevű dísszel ékesítik fel. A legidősebb, fehér ruhát viselő férfi nyitja meg az ünnepet. A szertartást úgy kezdi, hogy kymsy-t (kumisz) szór a földre, közben pedig táplálja a tüzet. Az Aiy szellemekhez szól, akiktől a jólétük függ, és arra kéri őket, hogy áldják meg az összes összegyűlt embert. A nyári napforduló napján a szlávok a nyár legfőbb ünnepét, a Kupala-t tartották Szent Iván éjjelén (a Gergely-naptár elfogadása után azonban ez már nem esett egybe az év leghosszabb napjával). Az ekkor gyakorolt  rituálék annyira fontosnak számítottak, hogy kevesen merték figyelmen kívül hagyni őket. A kereszténység megjelenése előtt úgy vélték, hogy  a különböző ősi szertartások határozták meg azt, hogy milyen lesz az ember élete a következő év során. A kereszténység megjelenése után azonban a pogánynak nevezett hagyományokat már nem tartották nagy becsben. Az egyház minden lehetséges módon megpróbálta betiltani őket, ennek ellenére a nyári napforduló ünnepe mindig is kiemelt fontosságú maradt a legtöbb kultúrában.  Így  ez az ünnep már Szent Iván éjjelét jelentette, aki egy dalmát fejedelem gyerekeként született, és önként lemondott a királyi koronáról. Barlangban élt visszavonulva, tizennégy éven át elmélkedett és böjtölt Prága és Karlstein között. Sírján később kápolna, majd bencés kolostor és templom épült. 

A nyári napforduló napján a néphagyomány szerint ki lehetett következtetni az év hátralévő napjainak időjárási jelenségeit. A június 21-re virradó éjszaka csillagos égboltja kora őszre sok gombát ígért, a reggeli harmat pedig bőséges termést. A harmatot összegyűjtötték egy edénybe, mivel azt hitték róla, hogy fiatalító és gyógyító hatású. Ugyancsak jó előjelnek számított a felhőtlen égbolt hajnalban, amely békés és boldog évet jelzett. Sokan ekkor fogalmazták meg kívánságaikat is, ugyanis a nyári napforduló  ünnepe mágikus napnak számított. A fehéroroszok a  máglya közepén egy rudat helyeztek el, amelyre kereket rögzítettek. Néha boszorkánynak nevezett lókoponyát helyeztek a kerékre, majd a tűzbe dobták. Ezután a fiatalok mulattak, énekeltek és táncoltak a tűz körül. Minden udvarról összegyűjtötték a régi, felesleges holmikat, majd az ünneplésre kiválasztott helyre (tisztás, magas folyópart) vitték, ahol elégették azokat. Ismeretesek olyan ukrán és kis-lengyelországi hiedelmek, amelyek a szentjánosbogarakat az emberek lelkével azonosították.  A színes világító bogarakat és az éjszakai lepkéket a bolgárok ugyanazzal a névvel illetik, hiedelmük szerint ezek az éjszakai lények kapcsolatban állnak a szellemi világgal. A huculok szerint Szent Iván ünnepe után a  veréb éjszakák jönnek, amikor gyakoriak az erős viharok.  Ekkor járnak az égen  a mennydörgés szellemei, akik villámokat dobnak a földre. Több hucul legendában a sötét égbolt és a hegyek teteje között tüzes fák nőnek, amelyek összekötik az eget és a földet. Így lesz ez Illés napjáig, a mennydörgés ünnepéig. A szlávok azt hitték, hogy a mitikus páfrányok csak évente egyszer, Ivan Kupala éjszakáján virágoznak. A legenda szerint a virág tulajdonosa szemrevalóvá válik, megérti az állatok nyelvét, minden kincset megtalál, parancsolhat a földnek és a víznek, láthatatlanná válhat és bármilyen formát felvehet.

 Az ősmagyarok több más néphez hasonlóan a Nap legfőbb ünnepét tűzrakással ünnepelték meg. Néha csontot és szemetet égettek, hogy a büdös füst elűzze a sárkányokat, amelyek ebben az időszakban a levegőben közösülnek és mérges magjukat hullatják. A svédek mérges gombát dobtak a lángokba, egyes francia településeken macskákat  sütöttek meg a tűzben, az oroszok pedig fehér kakast égettek. A  magyaroknál a nyári napforduló a párosodás ünnepe volt, a szerelmi varázslatok ideje, melynek során bodzát, árvacsalánt, kamillát, stb. tartottak a tűz fölé, hogy belőlük gyógyító erőt szabadítsanak fel. Aki hétszer át tudta ugrani a tüzet, azt semmilyen betegség nem érte utol később. A Szent Iván éjszakáján szedett gyógyfüveknek a legerősebb gyógyhatása volt a néphit szerint. A tűzbe vetett illatos füvekkel a gonoszt űzték el, hogy az éppen érő vetésben ne tehessen kárt. A mező szélén fából rakott tűz üszkével megkerülték a határt vagy más esetekben az erdőn vagy a hegy tövében rakott tűzből égő üszköket vittek a kertekbe, hogy a hernyók el ne szaporodjanak. Menyhe településén (ma Szlovákia) a lányok Szent Iván előestéjén zsúpot, szénát és szalmát loptak, a tüzet pedig este a temetőben gyújtották meg. Csíkszentdomokoson (ma Románia) angyalozást tartottak: nyolc gyermek köszöntötte minden ház lakóit. A bajai bunyevác lányok Szent Iván-virágból koszorút fontak, amelyet a hajukba tettek. A családban csak a legidősebb lány koszorúzhatta meg magát. Mindez csupán néhány példa a számtlan ekkor szokásos hagyomány közül.