1977. augusztus 30-án este Peggy Hodgson, a 47 éves elvált, négygyermekes anya zajt hallott gyerekei szobájában, ezért bement hozzájuk. Verekedtek egymással, habár már rég le kellett volna feküdniük.  Arról panaszkodtak, hogy az ágy magától mozgott, ezért nem tudtk aludni benne. Másnap este Peggy csoszogó léptek zaját hallott, mintha valaki papucsban sétálna a linóleumon, majd négy hangos kopogást. Egy komód siklott végig a padlón. Peggy hátratolta a komódot, de az újból előre csúszott. Vic Nottingham, egy tetőfedő és fia, Gary átment Hodgson házába, hogy segítsenek a családon, amikor kopogásokat hallottak a ház minden sarkából. Mindannyian azt hitték, hogy bizonyára valaki csak szórakozik velük, ezért kihívták a rendőrséget, akik hajnali egykor kijöttek a házhoz. A rendőrök átvizsgálták a falakat, a padlást és a csöveket, de nem találtak semmi különöset. Az egyik rendőr ezt mondta: A rendőrök és a szomszédok mind bementek a konyhába, hogy ellenőrizzék a hűtőcsöveket és a vezetékeket, miközben a Hodgson család tagjai és én a nappaliban maradtunk.  Egyszer csak a villany lekapcsolódott, mi pedig jóformán nem láttunk semmit  a sötét szobában. A legidősebb fiú egy székre mutatott, amely a kanapé mellett állt. Amikor a székre néztem, azt vettem észre, hogy enyhén billeg egyik oldaláról a másikra, majd a padlón keresztül a konyha  felé csúszott és végül megállt. 

Másnap este, amikor Vic visszament a házba, repülő legó játékok támadták meg őt. A következő három napban a játékok mellett más tárgyak is röpködtek a levegőben. A családanya felhívta az egyik helyi újság munkatársait, Douglas Bence riportert és Graham Morris fotóst. Utóbbi később így nyilatkozott: Először azt hittem, hogy ez is csak egy átlagos munka lesz. De amint beléptem a házba, minden megváltozott. A tárgyak repülni kezdtek maguktól a levegőben, az egyik fel is sértette a jobb szemöldökömet. A paranormális kutató, Maurice Grosse is meglátogatta a házat nem sokkal később. Éjjel hangos csattanást hallott a gyerekszobában, ahol a két nővér, Janet és Margaret még aludt, azonban  egy szék felborult,  majd magától végigcsúszott a szobán. Mindez elég volt ahhoz, hogy meggyőzze Maurice-t a poltergeist jelenlétéről és folytassa a nyomozást. Grosse az elkövetkező napokban maga is látta a  repülő golyókat, ugráló teáskanalakat és dobozokat, valamint azt a  kanapét, amely a levegőbe emelkedett, és fejjel lefelé zuhant a padlóra. A tanúk között voltak a riporterek és kíváncsiskodó bámészkodók is.  Grosse és fotós munkatársa felszereltek egy fényképezőgépet, amellyel sikerült megörökíteni azt, amikor valami Janet-et kidobta az ágyából.  Peggy nem bírta tovább a mindennapos veszélyt és zaklatásokat, ezért úgy döntött, hogy elköltözik gyerekeivel együtt a házból. Bátyja lakásában kerestek menedéket, aki ugyanabban az utcában lakott. A poltergeist viszont követte őket új otthonukba.

Amikor Peggy sógornője, Sylvia teát főzött, egy repülő játék az asztalra zuhant. Grosse és Playfair a hálószoba ágyának paplanján és párnáin  mélyedéseket láttak, mintha valaki éppen aludt volna ott. Ekkor felmerült a gyanú, hogy az összes jelenségért valójában annak a négyéves gyermeknek a szelleme lehet a felelős, akit apja párnával fojtott meg nemrég. Peggy kidobta az előző otthonukból magukkal hozott bútorokat, de ez sem segített a problémán. Két fizikus, Pierro Brovetto és Vera Maxia, akik a Néhány sejtés a poltergeist jelenség mechanizmusáról című tanulmányban azzal érveltek, hogy a gyerekek poltergeist tevékenységet generálnak azáltal, hogy energiát vezetnek a kvantummechanikai vákuumba. Azt feltételezik, hogy a világszerte és különböző kultúrákban eddig észlelt poltergeist tevékenységekben az a közös, hogy serdülő gyermekek vagy fiatal nők az alanyok. Mások azzal érveltek, hogy a poltergeist tevékenység általában nagyobb trauma vagy életesemény után szokott elkezdődni. A Hodgson család esetében apjuk elhagyta őket egy fiatalabb nő miatt. A két lány, Margaret és Janet nem volt jó viszonyban apjukkal, és féltek tőle. A legkisebb gyerek, Billy viselkedési problémák miatt bentlakásos iskolába járt.

Janet egyre inkább agresszívebb viselkedést tanúsított a kísértetjárás során. Átrohant a szobákon, falba verte a fejét, dührohamokban tört ki, néha öngyilkosságot is megkísérelt. November vége felé egy orvost hívtak a házba, aki nyugtatót adott be a lánynak. Miután elaltatták, Janet levitált, vagyis repült. Végül egy rádióra zuhant le. Azonban nem Janet volt az egyetlen, akit a poltergeist üldözött. Peggy azt állította, hogy előre tudta mindig, mikor következnek be az események, mert neki azt megelőzően nagyon fájt a feje. A szomszéd látta, amint a Hodgson család szobájában valamilyen vékony és magas fény égett, majd elháványult. Egy másik szomszéd és Peggy ugyanazt az idős nőt látták a ház ablakaiban, míg Janet bátyja, Johnny öregember alakját pillantotta meg. Összességében körülbelül 15 különböző ember képmásában mutatta meg magát a poltergeist a családtagok állítása szerint. Egy John Hasted nevű fizikus, aki  Blundell-díványra szíjazta Janet-et, amely az ilyen rendellenességek mérésére használt készülék, azt találta, hogy a lány súlya megmagyarázhatatlan módon megnőtt. A közelben lévő villanykörte felrobbant. 

A Hodgson család tagjai kérvényt nyújtottak be a városi tanácshoz, hogy biztosítsanak számukra egy új lakhelyet, mivel nekik nem futta volna új lakásra. A tanács elutasította kérésüket, habár a családot ért attrocitásoknak már rengeteg tudós, rendőr, újságíró és közéleti személy tanúja volt már.  Egy hét nyaralással kárpótolták őket, ahol viszonylag nyugodt körülmények között lehetett a Hodgson család, a poltergeist a jelek szerint oda nem követte őket. November 5-én, amikor Hodgson-ék visszatértek a nyaralásukról, Grosse úgy döntött, hogy  kommunikálni fog a szellemmel kopogások formájában. Egy kopogás nemet, kettő pedig igent jelentett. Feltett neki néhány kérdést, melyek közül az első így hangzott közülük: -Férfi szellem vagy? Kettő kopogás hallatszott, ezért a válasz igen volt. Grosse ezután további kérdéseket tett fel. Kiderült, hogy a szellem már több mint ötven éve halt meg abban a házban, ahol Hodgson-ék eleinte laktak. A szellem végül egy kartondobozt és párnát dobott Maurice Grosse arcába. November 10-én, Janet tizenkettedik születésnapján meghívtak a házba egy Eduardo Balanovski nevű argentin médiumot. Az általa hozott magnetométerrel a ház körüli elektromágneses tér anomáliáit keresték. Amikor valami Janet párnáját a levegőbe dobta, a gép változást regisztrált az elektromágneses térerősségben. Két nappal később Janet a médiumok tanácsára tollat ​​és papírt hagyott az egyik asztalon, és felszólította az entitást, hogy hagyjon neki üzenetet. Ezt követően több üzenet is megjelent a ház különböző részein. Peggy talált egyet a hűtőn, amelyen ez állt: Ebben a házban maradok, ne olvasd fel ezt senkinek, különben megbosszulom. A következő üzenet, amelyet a nappali asztalán találtak, így szólt: Hozhatok egy zacskó teát? Peggy miután egy teafiltert tett az asztalra, helyébe egy másik, kiszakadt filter került a semmiből.  Peggy azonban volt barátjának megmutatta az üzeneteket, majd bocsánatot kért a szellemtől, amiért megszegte szavát. Nem sokkal később Brazíliából érkezett parapszichológus tett látogatást a Hodgson családnál, akit Luiz Gasparetto-nak hívtak. Luiz transz-szerű állapotba került, rajzokat és festményeket készített. Miután távozott, Janet zavaró, véres képeket rajzolt transzban. A Watson nevet is felírta újra és újra egy oldalra.  Valamikor élt egy ilyen nevű család a házban a levéltárak adatai szerint. Az asszony  a torkában lévő daganat miatt halt meg, Janet vérrel rajzolt képe pedig mint kiderült, éppen ezt ábrázolta. A poltergeist viszont egyre durvább módon nyilvánult meg, most már hangok formájában is kapcsolatba lépett  a házban lévőkkel. Joe Watson-nak nevezte magát eleinte, de másnap este már azt mondta, hogy Bill Wilkins-nek hívják. A hang Janet nyaka mögött volt  a legerősebb. A feltett kérdésekre nem igazán válaszolt, de kiderült halálának oka, miszerint megvakult és belső vérzés következtében  a földszinti szoba egyik székében érte utol a halál. Bill fia, Terry később megerősítette, hogy az apja valóban így halt meg. Hogy kizárja annak lehetőségét, miszerint Janet megmásítja a saját hangját, Grosse leragasztotta a száját és vízzel tömte meg, de a hangokat így is hallotta mindenki. Egy logopédus, aki megvizsgálta Janet-et,  maga sem tudta megmagyarázni a rendkívüli körülményeket.  Létezik ugyan egy plica ventricularis néven ismert hangeffektus, amely során a torok mögötti izmok megfeszítése által a hangszálaktól független módon hangok keletkezhetnek. Ennek az izomfeszültségnek a beszédre való használata azonban gyakran rendkívüli torokfájást és komoly sérüléseket okoz a testen belül,  de ezek közül egyik sem történt meg Janet-tel, aki sokszor három óráig is beszélt. Ennek ellenére nagyon sokan még mindig kételkedtek a lány szavahihetőségében. Ezért úgy döntöttek, hogy hipnózis alá fogják vetni őt. Behívták Dr Fletcher-t, hogy hajtsa végre a kezelést. A hipnotizőr feltett néhány kérdést is a lánynak: -Tudod, ki csinálja mindezt?  Erre a válasz az volt, hogy én és a nővérem. A második kérdés így hangzott:  -Miért gondolod, hogy te vagy a hibás? Janet azt felelte, hogy erre nem tudja a választ. Hideg kezek markolják őt, mert a baj oka a boldogtalanság. Fletcher később arra a meggyőződésre jutott, hogy  valami arra kényszeríti a lányokat, hogy akaratuk ellenére cselekedjenek. Az egyik helybéli lakos látta is azt, amikor  a lány repült: Ott álltam és a házat néztem, amikor hirtelen pár könyv bentről kitörte az ablakot. Nagyon hirtelen történt minden. Aztán egy kis idő múlva megláttam Janet-et lebegni a házban, mintha valaki csak dobálta volna fel-le vízszintes pózban is. 

Karácsony napján a család aranyhala elpusztult. A poltergeist, aki  Bill-nek nevezte magát azt mondta, hogy ő gyilkolta meg. Hamarosan egy újabb háziállat pusztult el, a ketrecben tartott papagáj. Janet nyaka köré aznap függöny tekeredett, amelyet csak Peggy segítségével sikerült magáról lehúznia. Magától szárnyaló kés követte őt mindenhová, amerre csak ment. Peggy is látott egy véres testű férfit deréktól lefelé, amint felsétált a lépcsőjén. A falat széklettel szennyezték be, a padlót pedig vizelettel fröcskölték le.  Néhány nappal később az Én vagyok Fred feliratot találták a fürdőszoba ajtaján. Fél év múlva, július végén a család elküldte Janet-et  egy angliai pszichiátriai kórházba. Amint  a lány elhagyta  a házat, minden furcsa és erőszakos jelenség hirtelen abbamaradt. A lányt erős fizikai és pszichológiai vizsgálatoknak vetették alá  Peter Fenwick vezetésével, de nem találtak semmilyen rendellenességet nála, beleértve az agykárosodást és az epilepsziát is. Janet közel hat hét távollét után szeptember 1-jén tért vissza otthonába, ahol már fél órán belül megjelent előtte a szellem, ezúttal egy kisfiú képében. Októberben újabb médiumot hívtak a kísértetjárta házba, ezúttal egy holland Gmelig-Meyling nevezetű tudóst, aki állítása szerint asztrális síkon is tudott utazni. Biztos volt benne, hogy egy másik 24 éves nő is érintett az ügyben. Maurice Grosse-nak szintén volt egy Janet nevű lánya, aki 24 éves korában balesetben halt meg. Miután Gmelig-Meyling azonosította a 24 éves nőt, az incidensek megszűntek. Maurice Grosse egészen 2006-ban, 87 éves korában bekövetkezett haláláig tartotta a kapcsolatot a családdal. Élete vége felé ideje nagy részét azzal töltötte, hogy megvédje nyomozásának hitelességét. Guy Playfair napjainkban is aktív szerző, kutató és paranormális médium. Peggy Hodgson egészen 2003-ban bekövetkezett haláláig a házban maradt. Janet tizenhat évesen elhagyta otthonát, és ideje korán férjhez ment. Bátyja 1981-ben halt meg, 14 évesen.  A lány egy  2011-es újságcikkben arról nyilatkozott, hogy évekkel később az eset után, amikor még anyja is élt, a poltergeist valójában nem tűnt el, továbbra is velük élt egy házban. A kísértetjárta házat Peggy Hodgson halála után eladták, azonban az oda költöző család nagyon rövid ideig maradt ott, mivel állításuk szerint folyton azt érezték, hogy valaki figyeli őket.