Azon a helyen, ahol a Catatumbo-folyó a Maracaibo-öbölbe ömlik, szinte minden nap villámlik. Volt olyan év is, amikor egy éven belül háromszáz napon át villámlott, percenként akár 28-szor is.  Sokak szerint  mágneses anomália okozza ezt a szokatlan jelenséget, és ezért nem hallható a mennydörgés. Évente összesen nagyjából 1,2 millió villámkisüléssel ebben a térségben keletkezik bolygónkon a legtöbb ózon. Ahogy a villám áthasítja a levegőt, nitrogén-oxidot termel, amely a napfény hatására lebomlik és ózonná alakul. Nem világos azonban, hogy ezek a molekulák a bolygót védő ózonrétegbe bekerülnek vagy sem. Nyáron  száraz villámlás is előfordulhat csapadék nélkül.  A villám meghatározott helyeken – a Catatumbo folyón és a Maracaibo-tó délnyugati partján – csap bele a földbe, nagyon ritkán épületekbe vagy emberekbe.  Ha mégis belecsap a villám egy házba, ritkán sérülnek meg  a benne élők. A helyiek már megszokták a villámlást, félelem nélkül élnek.

A Catatumbo melletti villámok alapvetően ugyanúgy jönnek létre, mint bármely más villám. Egyediségükét négy tényező adja, amelyek együttesen idézik elő a jelenséget: a Maracaibo-öböl és annak medencéjének trópusi elhelyezkedése, a Karib-tenger közelsége, a közeli hegyvidék, amely segít fenntartani a szelek áramlását az öböl déli részén. Mindez szépen is hangzik és ez lenne a jelenleg elfogadott tudományos nézet, azonban a bolygó más helyein hasonló körülmények között nem keletkezik ennyi villám. Erik Quiroga venezuelai környezetvédő úgy véli, hogy a viharok segíthetnek helyreállítani az ózonrétegben keletkezett károkat. A villámlás gyakoriságának és fényességének köszönhetően, amely akár 400 kilométerről is látható, az égi vihart a gyarmati idők óta tájékozódási pontként szolgált. Így méltán kiérdemelte a Maracaibo- világítótorony becenevet.  A villám mint szimbólum helyet kapott a tengerészek zászlóján és címerén, valamint Zulia állam lobogóján is.

A barí törzs bennszülött lakosságának körében a legendák szerint élt egy Cínera nevű törzsfőnök, aki Catatumbo dzsungelében uralkodott, Kolumbia és Venezuela határterületén. A férfinak volt egy szép lánya, akit Zulia-nak hívtak.  Történt egyszer, hogy a tanács kérésére meg kellett házasodnia.  A legjobb jelöltek számára Gabarra és Tarra voltak, mint a törzs legerősebb emberei. Chimichagua, Gabarra apja egy elvarázsolt sziklát adott fiának, hogy adja ajándékba a törzsfőnöknek a lányért cserébe. Ez a szikla izzó fényvillanásokat bocsátott ki magából, így nem meglepő, hogy nemzedékről nemzedékre öröklődött Chimichagua felmenői között. A főnököt annyira elkápráztatta ez az ajándék, hogy azonnal elfogadta az alkut. Az esküvő napján azonban a vőlegény és a menyasszony megszökött és elmenekültek a dzsungel közepébe. A főnök utasította  a törzs minden tagját, hogy vegyék üldözőbe, majd élve vagy halva hozzák haza mindkettejüket. De a szerelmesek állítólag olyan messzire mentek az öbölbe, hogy a partról azóta is látni lehet az eget megvilágító szikla csillogását.

Az első írásos emlék, amelyben a Maracaibo-öböl menti villámló ég említésre kerül, Lope de Vega 1597-ben megjelent Dragontea című költeménye. Ez a mű az angol kalóz, Francis Drake legyőzését meséli el a spanyolok által. A porosz természettudós és felfedező, Alejandro Humboldt számos feltételezést fogalmazott meg  a villámokkal kapcsolatosan,  amelyeket elektromos robbanásoknak nevezett.  A wari etnikai csoport legendáiban Catatumbo fényei szentjánosbogarak millióinak koncentrációja, amelyek minden este összegyűlnek, míg a jukpa és wayu népek  a szellemek jelenlétének tulajdonítják. Más legendákban a barí nép tagjai földönkívüli eredetűnek tartják magukat. Amikor az Isten gyermekeiért aggódva új bolygót keresett, észrevette a Földet. Ennek a bolygónak háromnegyedét víz alkotta és sok növény élt rajta. Ezután utasította minden gyermekét, hogy vágják le  hosszú hajukat a fül magasságáig, hogy a hajszálakat összekötve el tudják érni a Föld felszínét. A hajszálakból készült kötél vége a Bobalí domb tetején landolt. Ebben teremtésmítoszában az életfa motívuma is megjelenik, amelyet az Isten ültetett el fiainak. Ez a fa olyan magas volt, hogy koronája átszúrta a felhőket és megérintette az eget.  Az emberek szőrszálakat láttak lehullani az ágaira, ezért végül úgy döntöttek, hogy felmásznak rá és találkoznak az Istennel. Ő azonban megbüntette a két kíváncsiskodót: a férfit a Napba,  az asszonyt pedig  a Holdba zárta. Miután sok év múltán az élet fája kidőlt, belsejéből víz ömlött ki földrengés kíséretében. Így születtek meg a Catatumbo és az Oro folyók, a tengerek és óceánok. Az árvíz idején nagyon sok hamuszínűnek nevezett ember fulladt meg. 

A Catatumbo villámok  egyes tudósok szerint  a metánnak köszönhetően pompáznak különböző színekben, de ez az elmélet még ingatagabb a többinél. Az emberek akár 50 kilométeres távolságban is látják a vihart, de a felszín közelében lebegő por vagy vízgőz eltorzíthatja a távoli fényt, így a naplementéhez hasonlóan színesnek látszik a villám. Tehát nagy valószínűséggel semmi köze a közelben lévő mocsaraknak a jelenséghez. A Catatumbo villámok továbbra is nyitott kérdés maradnak a tudomány számára. Habár nincs minden nap vihar, nagyon ritkán fordul elő, hogy hosszabb ideig soha nem villámlott az ég a Maracaibo-öböl fölött. Ezért ijedtek meg az emberek, amikor 2010 elején körülbelül hat hétig nem csapott le egyetlen villám sem a földekre, nyilvánvalóan az El Niño miatt. A jelenség világszerte befolyásolta az időjárást, beleértve a súlyos aszályt Venezuelában, amely hetekre gyakorlatilag megszüntette a csapadékot. Előtte a leghosszabb ismert szünet 1906-ban volt, miután egy 8,8-as erősségű földrengés szökőárt okozott.