A törpék földalatti városa
A Kaukázus magas hegyei között, Kabardföld autonóm terület közepén a helyi lakosok elmondása szerint gyakran olyan lények kerültek elő a föld belsejéből, amelyek csak halványan hasonlítottak az emberekre. Magasságuk nem érte el a 120 centimétert, ruha helyett inkább agyaggal vagy sárral takarták be magukat. Kezükben mindig botot vagy kis lámpást tartottak. A földalatti lakosoknak saját nyelvük is volt, de az inkább szavak helyett dudáláshoz és fütyüléshez hasonlított. A föld alatti mélységek titokzatos lakóival ritkán érintkeztek az emberek. Ilyen esetekben adtak nekik tejet vagy húst, vagy éppen meggyógyították sebeiket. A XVIII. század közepe táján a hírek szerint több ilyen félszerzetet is örökbe fogadtak az emberek. Megtanították őket beszélni, ezáltal pedig sikerült megtudniuk, hogy kik is ők valójában: a kis emberek azt állították magukról, hogy ők a Kaukázus őslakosai.
Körülbelül három-négyezer évvel ezelőtt a hétköznapi emberek mellett óriások, törpék és szellemek is éltek a Kaukázus hegyei között. Miután a térségben felütötte fejét a gonosz, egy nagy csata után az óriások mind kipusztultak. Emlékük dolmenek és megalitok formájában maradt fenn az utókornak (például az örmény Carahunge). Az óriásoknak állítólag a csontjait is megtalálták, azonban a helyiek félnek hozzányúlni a sírokhoz. A hegyi ligetek között több gombaszerű kőépítmény is található, amelyekről nem tudni, hogy valójában mesterséges vagy természetes eredetűek. A legendák szerint abban az időben, amikor az emberek elkezdték kiirtani az óriásokat, a törpék a Kaukázus hegyeit tarkító kazamatákban leltek menedékre, főleg karsztos vidékeken. Ilyenek például bolygónk legmélyebb barlangjai: a Veryovkyna (2 220 méter) és a Krubera ( 1 900 méter) Abháziában. A második világháború alatt a német megszállók is észrevették, hogy a föld alatti mély üregekben furcsa lények rejtőztek. Mivel nem tudtak átjutni a szűk átjárókon, felrobbantották a barlangok bejáratait. Ennek következtében a föld mélyén lévő titkok még nagyobb sötétségbe borultak. A német tankok maradványait az Elbrusz közelében később meg is találták. A háború után több kísérlet is történt a járatok feltérképezésére, de azok nagy részét a lavinák általi gyakori sziklaomlások maguk alá temették.
Ennek ellenére Kabard-Balkária szinte minden hegyén található egy függőleges bányához hasonló képződmény, amelyből keskeny és egyenes járatok vezetnek különböző irányokba. Az 1990-es években Artur Zhemukhov helyi kutató matematikai számításokkal felderítette a földalatti városok pontos elhelyezkedését. 1996-ban és 2004-ben a heves esőzések folytán keletkezett iszapfolyások a közeli települések utaiban és épületeiben tett károk mellett furcsa módon jótékony eredményhez is vezettek: felfedték az egyes alagutakhoz vezető átjárókat. Zhemukhov társaival együtt az egyik ilyen aknát térképezte fel, amelyről kiderült, hogy 160 méter mély. Annak alján egy széles tér közepén kis piramis állott, amely körülbelül nyolc méter magas lehetett. A falakat több száz apró, 60-70 centiméter méretű lyukak borították. Minden bizonnyal nem természetes eredetű képződmények voltak. Ennyi járat nem keletkezhet normális földformáló tényezők mellett a kemény sziklákban. A tufa alapú közetek ugyanis a járatokban nem rétegesen feküdten egymáson, hanem szépen elhelyezve téglalap alakú aknában. Valakik kiásták azokat, akik talán most is ott vannak a föld mélyében. Sok támogatója van a gyurma technológiának is, amely szerint a kő jelenleg ismeretlen energia folytán megpuhul, kocsonyássá válik és majd megkeményedik a formázás után. A kő kézi megmunkálása nem teszi lehetővé a sima felület elérését. A legtöbb moszkvai akadémikus is inkább a járatok mesterséges eredete mellett vallott több okból is: a tömbök merőlegessége (téglalap formában), a habarcs jelenléte a köztük lévő varratokban, valamint a tufára jellemző ferde repedések hiánya miatt. Meglehet óriások építették, akik annak idején számtalan megalitot emeltek a Földön, ahogyan létezésükről a Biblia is tanúskodik. Zhemukov és emberei egy kisebb patakot is láttak a piramis közelében. Sajnos a víz nemcsak új átjárókat nyithat meg a földalatti komplexumokhoz, hanem elrejtheti is azokat. Így a szikla újabb beomlása a bánya teljes elzáródásához vezetett, azóta pedig senki sem tudott leereszkedni a mélybe.
A történet azonban itt nem ér véget. A Zhemukov által felderített alagút valóban bezárult ( vagy bezárták) örökre a kíváncsiskodók szeme elől, de egy másik kutatócsoport Vadim Chernobrov-al az élén újabb sikereket hozott. Több hasonló aknát fedeztek fel a közelben, amelyek közül egyiknek a bejáratát sikerült elérniük. 2012 és 2015 között háromszor is leereszkedtek barlangászok a sötét mélységekbe. A barlang falai tökéletesen laposak voltak. Egyetlen ember vagy a modern technológia sem képes ilyen szűk és egyenes folyosókat létrehozni. Mindegyik alagút 35-40 centiméter átmérőjű és tökéletesen sima falú. A barlangászok azonban tehetetlenek voltak, mivel nem fértek át a szűk járatokon. Végül Chernobrov arra az elhatározásra jutott, hogy egy robotot küld az egyik szűk járatba, kamerával felszerelve. A robot nagyon meglepő adatokkal szolgált: habár nem sikerült feltárnia a mélység titkait, egy kőajtónak ütközött, amely elállta az útját. Kérdés továbbra is, hogyan tudott bárki is ajtót csinálni a kemény sziklák és szűk barlangok tarkította földalatti üregekben. A helyiek szerint egyértelműen a legendákban előforduló földalatti törpék otthonait fedezték fel, akik egyáltalán nem nézik jó szemmel azt, hogy az emberek felderíthetik titkaikat. Néhányan azon a véleményen vannak, hogy a bolygó különböző részein feljegyzett furcsa zümmögést azért halljuk, mert a levegő áthalad egy mesterséges kommunikációs rendszeren, amely a Föld gyomrában található. Sajnos a kabardföldi alagutak rejtélye továbbra is megoldatlan maradt, annak titkait mélyen magába szívta a föld.
Viktor Kotlyarov újságíró sok érdekes történetet gyűjtött össze a témával kapcsolatosan. A Tyzyl és Baksan szorosokat összekötő földalatti folyosóról szóló első történeteket az 1970-es években hallotta a Gundelen faluban élő pásztoroktól, akikkel a Khaimashi és Aursentkh magashegyi legelőin találkozott. Akkoriban tabunak számított beszélni az alagutakról. Állítólag egy embernek fogadásból sikerült csupán néhány óra alatt eljutnia Grúziába egy ismeretlen úton. Télen is gyakran útra kelt, amikor a hágókat több méter vastag hó borította, és pár óra múlva már visszatét otthonába. A forradalom előtt a helyiek szénát szállítottak szamarak által vontatott szekereken ilyen alagutakon keresztül, amikor a hágók járhatatlanok voltak. Azt is elmondták, hogy a sima falú alagutak alacsonyak, körülbelül 170 centiméter magasak, de ez a magasság az egész járatrendszerre egyaránt érvényes.
A közelben fekvő Urda-szurdok számtalan legenda és furcsa esemény színhelyéül szolgált. Valamikor városok voltak ezen a területen, amelyeket szó szerint elnyelt a hegy. A sziklák minden repedése, deformálódása arról tanúskodik, hogy a környék lakói megpróbálták megmenteni bajba jutott társaikat. Nemcsak a helyiek, hanem a turisták is sikoltozó hangokat hallanak és furcsa árnyakat pillantanak meg a sziklák között. A kövekre különböző alakokat véstek az itt élő őskori emberek vagy esetleg más lények. Láthatunk például egy labdán ülő madarat, amely nagyon hasonlít a sashoz.
