Hortobágyi történetek
Hortobágy Magyarország legnagyobb és legrégebbi nemzeti parkja, sokak szemében a magyar puszta megtestesítője. A Világörökség részeként számos látnivalót kínál a látogatónak a pusztai kocsikázástól a lovagláson, kerékpározáson keresztül a vadasparkig. A véget nem érő füves pusztákon túl mocsarak is keresztezték a tájat, amelyekben gyakran eltévedtek az emberek. A lidércfény pedig a közhiedelemmel ellentétben nem a kincset és a kivezető utat mutatta meg, hanem vesztükbe sodorta követőit. Európa egyik legnagyobb füves pusztája, a Hortobágy ugyanis valamikor nyílt árterek, úszó lápok, szikes puszták és erdők mozaikja volt
Dely Mátyás legendája és a hortobágyi csengők
A legenda szerint a világosi fegyverletétel után Kossuth Lajost Dely Mátyás menekítette ki Magyarországról. 1849-ben az orvos Kossuth íródeákja volt. Amikor Aradon arról tanácskoztak, hogyan menekítsék ki a kormányzót, Dely Mátyás felajánlotta szolgálatait. Gyékénnyel fedett mészhordó szekeret szerzett. A kocsi végében lévő szekérkasba rejtette el Kossuth Lajost, akit néhány kéve gyékénnyel betakart. A határon az őrszemek megállították:
– Visz valami tilos holmit? – kérdezték az őrök.
- Nem én, uraim! – válaszolta Dely Mátyás.
- Hát a gyékény alatt mi van? -Ott egy ember is elférhet!
- Hát hogyne férne! -Akár Kossuth Lajos is!
Az őrszemek állítólag egymásra nézve nevettek a tréfán, bolondnak tartották a kocsist, ezért tovább engedték a szekeret.
A hortobágyi pusztán még a debreceni Rákóczi nagyharang zengő szava sem hallatszik, sőt a szomszédos Újváros, Nagyivány, Egyek, Csege harangjait sem lehet hallani itt. A pacsirta dala, a bíbic panaszos kiáltásai, a vadludak torz rikoltozásai és a magányos daru lassú éneke viszont gyakran felcsendül errefelé. A régi lovasbetyárok gyakran támadták meg az arra utazókat, de néha számító orgazdák is csatlakoztak hozzájuk. A betyárok és orgazdáik teremtették meg Magyarországon az első és legtökéletesebb szállító társaságot. Mert nem volt elég ellopni egy lovat, azt el is kellett szállítani onnan, ami sokkal nehezebb feladatnak bizonyult. Voltak olyan természetes pihenőhelyek is, ahol istállók igénybe vétele nélkül tarthatták a lopott jószágokat. A nagyobb gulyák, ménesek és nyájak legeltető helyeinek a Hortobágy és a hozzá hasonlatos puszták voltak a legmegfelelőbbek. Egy tavaszi éjszakán Dely Mátyás hortobágyi orvos két Bogár-lovának rézcsengői elnémultak. Az orvos több lovat tartott, amelyeket külön csapatban őrzött és azokat egy pásztor legeltette. Mivel az orvosnak hajnalban ismét korán kellett mennie, megkérte a kocsist, hogy éjszaka hajtsa ki lovait, de akasszon a nyakukba csengőt is, hogy majd kora hajnalban rájuk találhassanak. Alig tűnt fel a hajnalcsillag, az orvos rákiáltott a kocsisra : - Hozd a lovakat! A legény talpraugrott és elment a lovak után, de nem találta azokat. - Nem hallom semmerről a csengők hangját! Fontos tudni, hogy a lovakra kötött csengők nem akármilyen tárgyak voltak: tiszta hangjukat akár negyedmérföld távolságban is lehetett hallani. Hamarosan meg is találták azokat a fűben heverve. Az orvos dühösen így szólt: - Ezek úgy látszik becsületes gazemberek voltak. Amire nem volt szükségük, azt nem vitték el. Teltek-múltak a napok, már egy hét is eltelt, de a hortobágyi orvos lovai még mindig nem kerültek elő. Dely Mátyás végül az egyik becsületesebb, lopott lovakat befogadó csikóshoz fordult, akit Gazsinak hívtak. - Sós Pistát mikor láttad ? -kérdezte tőle. - Nem tudom merre és hol lehet, de majd utánajárok! -felelte a csikós. A sors úgy hozta, hogy nem kellett ennek utánanéznie. Aznap éjszaka az orvos szokása szerint a tanyaháza előtti gyepen heverészett. Ekkor hallotta meg a messzi távolban lévő lovak patáinak dobogásait. Ahogyan előre megérezte, csakugyan a híres betyár, Sós Pista tartott arrafelé. Ígéretet tett Dely Mátyásnak, hogy bárhogyan is, de előkeríti a lovait. Ezután lovára pattant és Nádudvar felé vette az irányt. Másnap reggel már a hortobágyi pusztán keresték a pandúrok. Tíz nap múlva érkezett a hír, hogy Sós Pistát agyonlőtték a Tisza mellett. De valóban így történt? Sokak szerint ez csupán álhír volt, és egy hozzá nagyon hasonlító személyt temettek el. Mindezt Dely Mátyás is tanúsította, aki állítása szerint épen és egészségesen látta a híres betyárt. Minden szombat éjjel az orvos nem a szabadban, hanem bent a házában aludt. Amikor hajnalban kiment a kertbe, a nyitott ólajtón át valamiféle mozgolódás ütötte meg a fülét. Bizony a pajtában ott volt a hetekkel ezelőtt eltűnt két Bogárka nevű lova, amelyek sokkal jobban néztek ki, mint korábban. Valaki megvasalta őket, a sörényüket pedig úri módon kurtára nyírták. Három napra rá ismét vendég érkezett az orvoshoz. Sós Pista, a betyár köszöntött be hozzá gyalogosszerrel. Nevetve szólította meg az orvost: - Hát megszólaltak az elnémult hortobágyi csengők. Jó gazdájuk volt a lovaknak, de a többit ne kérdezd. Annyit még elmondok, hogy az a két Pest megyei úrfi, akiknek megvásárolták a Bogárkákat, alighanem sírva átkozzák most a lókötőket.
Dely Mátyás azért küzdött az akácerdők telepítéséért, mert az 1800-as években a Hortobágyon nagyon kevés erdő maradt. Számos akkori forrás lejegyezte, hogy a Hortobágy-folyó partján korhadoztak az odvas füzek. A romos vízimalomnál néhány sok százéves öreg tölgyfa törte meg az egyhangú puszta sivárságát. Az akác gazdaságilag fontos fafaj: gyorsan nő, faanyaga értékes, továbbá a legjelentősebb hazai mézelő növény. Nem nagy a vízigénye, szárazságtűrő, így az egyik legkeményebb fafajta. A fehér akácot, valamint a belőle készült mézet hungarikummá nyilvánították 2014-ben. Dely Mátyás az 1873-ban megjelent Magyar Méhészkönyvnek is társszerzője volt. A homoki szarvasgomba, amely a Alföld akácosaiban terem, az egyetlen édes ízű szarvasgomba, ezért versenytársa sincs a piacon.
Jókai Mór és a Hortobágy
Jókai Mór azon regényeiben, amelyek a török hódoltság korát mutatjk be, gyakran bukkan fel a Hortobágy és a délibábos debreceni pusztavidék. Útleírásaiban így ír a pusztáról: Mi az a hortobágyi puszta? Egy ismeretlen sziget a szárazföldön. Sziget, mert körül van véve a civilizált világ tengere által: partjai népes városok, tanyákkal megrakott, jól művelt gabonaosztó földek, dohánytelepek, ültetett erdők. Ismeretlennek is méltán nevezhetem, mert akik a híre miatt idejönnek mulatni, mind ott telepszenek meg a hortobágyi vendéglőben, az évenkénti két nagy marhavásárt is ott tartják meg a nagyhíd előtti síkságon. De a puszta végtelen útvesztőjébe ritkán vetődik el valaki, jártas kalauz nélkül meg se próbálja senki. A Vérvölgyön és a kadarcsi csárdán túl következik a Kő-út. A juhnyájakat, melyeket előtte való nap a Hortobágy vizébe épített mesterséges úsztatón megmostak, ide terelik fel, s aztán az asszonyok roppant nagy pajtákban hegyes ollókkal megnyírják őket. Néha a délibáb felkapja a látóhatár alatt mélyen fekvő helységek rajzait, majd a szemünk elé olyan közel hozza, hogy az utcákon szaladgáló ebeket ki lehet venni belőle. A Hortobágy egyszerre tele lesz városokkal. Ezt különösen reggelenként látni. Máskor meg azt látjuk, hogy két ménes legel egymás fölött, az egyik a földön, a másik a levegőben. Dely Mátyást a nagy író személyesen is ismerte. A hortobágyi orvos ültette el a puszta első gyümölcsfáit. A virágágyak mellé néhány tő nemes rózsafát is beásott. Ezek közül az egyik éppen akkor bontotta ki legelső szirmait, amikor Jókai a Hortobágyra érkezett Róza nevű lányával és vejével, Feszty Árpád festőművésszel együtt. Utóbbinak annyira megtetszett a táj, hogy A magyarok bejövetele körképén máig láthatók a hortobágyi magyar pásztoralakok hasonmásai. Jókai a későbbiekben is gyakran megfordult Debrecenben és a Hortobágyon. Egyik ilyen debreceni látogatása alkalmával behívatta Dely Mátyást a pusztáról. A Hortobágy felől érdeklődött, beszélgetett vele, majd mikor elköszöntek, egy csomagot adott a kezébe. -Ez a tied ! -mondta az író. - De csak otthon bontsd fel! A Lélekidomár című regénye volt a csomagban. A könyv belső, első üres lapjára ezt írta: Ez az egyik legjobb munkám. Annak az életéhez illő, akinek emlékül adom, Dely Mátyás állatorvoséhoz, aki nagyon szerette az embereket.
A kilenclyukú híd
A puszta legnagyobb magaslata a kilenclyukú kőhíd, aminek csodájára jár ország-világ. Aki mindennap láthatja, annak teljesen természetes, akik pedig ideérkeznek, akár ezer vagy több ezer kilométer utazás után, azok viszont meg vannak babonázva a látványától. 185 esztendeje már, hogy Hortobágyon áll a robusztus építmény, amelyet gyakran a legendák hídjaként emlegetnek. De miért is van éppen kilenc ív a híd alatt? Ki máshoz is kötnék az egyik erről szóló mondát, mint az egyik leghíresebb betyárhoz, Rózsa Sándorhoz. A legenda szerint Rózsa Sándor éppen a csárdában mulatott, amikor a zsandárok arra jártak. Valahogyan át kellett kelnie a Hortobágy-folyón, híd híján pedig kilenc szeretője borult egymás nyakába, és rajtuk keresztül tudott a folyó egyik oldaláról a másikra menekülni. 166 méterével a híd Magyarország leghosszabb közúti kőhídja. Nemcsak a 33-as főút halad át rajta, hanem azok az állatok is, amelyek a környéken telelnek. A kihajtás tavasszal, Szent György-napján van, és Szent Mihály-napján térnek vissza. Ehhez kapcsolódnak a hortobágyi nevezetes rendezvények is. Az ünnepkört az áprilisi kihajtás nyitja és az októberi behajtás zárja. De a leghíresebb a Hortobágyi Hídivásár, amely régen állatvásár volt. 1999-ben a Hortobágyi puszta a Kilenclyukú híddal, a hortobágyi nagy csárdával és a szekérállással a világörökség részévé vált. A debreceniek szerint tejjel oltották be azt a meszet és maltert, amellyel a híd megépült.
A nádas lakója
Nádudvaron a kuriális nemesek között vezető ember volt Szegedy János. 1848-ban, amikor a pap a templomban meghirdette a haza veszedelmét, és a magyarok mind felcsaptak honvédnek, Szegedy János a templomból hazamenet maga elé hívta fiait és így szólt hozzájuk: -Kedves fiaim. Ezzel az új szabadsággal mi nemesek nem nyertünk semmit, mert a robotos paraszté lett a haszon és a dicsőség. Ezentúl a paraszt minket is kiparancsol közmunkára és mi egyenlőek leszünk a rongyos ködmönű zsellérekkel. Ellenben a születésben nincsen érdem, a becsületes munkás pedig megérdemli a jutalmat. Közös a magyar családfánk és közös a magyar hazánk. Ha a mi őseink megszerezték, majd századokon át fegyverrel védelmezték a hazát, mi harcosvérű leszármazottaik jó példával mutassuk meg a felszabadult parasztoknak, hogy miként kell megvédeni ezentúl is a nemzeti szabadságot. Én mint rokkant vénember felcsapok nemzetőrnek, most pedig tőletek is megkérdem, mit szeretnétek. A fiúk mindannyian így válaszoltak: -Honvédek leszünk I Még az öt esztendős legkisebbik Andris fiú is ezt kiáltotta. A hat nagyobbik Szegedy-fiú csakugyan mind elment a táborba. Az öreg Szegedy János később még annyit hallott felőlük, hogy mint vörös sapkás honvédek, Szent- Tamás körül a rácokkal vívott harcban elestek. De Szegedy János inkább a haza veszendőre vált sorsát siratta. Elesett fiai helyett megmaradtak neki az unokái. Évekkel később, már a zsandáros német világban, egyik zivataros éjszaka bekopogtattak a Szegedy-ház ablakán. -Te vagy az, Mihály ? -kérdezte elfulladt hangon az öreg. -Én vagyok az, apám! -Hát te nem haltál meg ? Hiszen azzal vigasztaltam magamat, hogy a te véred is kiömlött a magyar szabadságért! A válasz így hangzott: - Én már csakugyan afféle hazajáró lélek vagyok! Mihály más fogadtatásra számított. Nem is sokáig lézengett az apai háznál, örökre eltűnt Nádudvarról.
A Hortobágy-folyó mellékén félelmetes, titokzatosan zúgó rengetegként terült el a nádas. A réti farkasok vertek tanyák ebben a sűrű és sötét növényzetben. Egyszer az a hír járta a pusztán, hogy a nádasokban valami hosszú hajú és hosszú szakállú torzonborz ember lappang. A pásztorok néha holdfényes estéken látták, amikor a nádasból redves csónakján előcsúszott és a folyó tisztás vizén halászott. Hajnalban egy-egy zsák hallal belopózott a szomszédos tanyákra, falvakba. A sót, kenyeret, hagymát, szalonnát és egyebeket ilyenkor szerezte be. A zord tél sem szorította ki lakhelyéről. A hortobágyi nádas remetéje az 1860-as években már őszes ember volt és folyton változtatta lakótanyáját. Dely Mátyás állatorvos mindegyik rejtekhelyén felkereste a különös pusztalakót. 1865-ben találkoztak utoljára. Ekkor nádkunyhója előtt, a gyepre terített juhászbundán feküdt a beteg remete, aki ezúttal közlékenyebben fogadta az orvost: - Honvéd voltam és Szegedy Mihály a nevem. A piros sapkások között szolgáltam, amikor öt testvéremet meg ölték a rácok. Szent-Tamásnál magam is súlyosan megsebesültem, majd gyógyulásom után Bem apó erdélyi seregéhez kerültem. A honvéd világ letűnte után Törökországba bújdostam, ahonnét haza kergetett a honvágy, de vesztemre. Apám vígasztalás helyett szemrehányással fogadott. Sok bújdosónak menhelyet adtam itt. Túl a Dunán lakik egy gazdag földesúri barátom, akit mint bújdosó honvéd főtisztet két évig rejtegettem itt a nádasban. A vadmadarak is jól ismernek. Nem sokkal később a Hortobágyról nyomtalanul eltűnt a remete.
A gyógyító kúra
A szoboszlói Kösüly-folyó nádasait az Angyalhát-pusztáról feltámadó szél uralja. A Kösüly vizében olyan szálasra nő a hajladozó nád, hogy ember legyen a talpán, aki magasabb annál. A gátoldali Szilágyi Bálint lovashajdú azonban volt olyan magas, mint a nádszál. Amikor megkeresztelte a pap, már akkor megjegyezte felőle : - Csakis a Kösüly-vizében teremnek ilyen izmos, erős, fickándozó emberek! Az már nem Bálinton múlt, hogy nem lett belőle ellenséget verő hős vitéz. Abban az időben ugyanis a török, a tatár, az oláh, a német vagy a francia hadak nem dúlták az országot, így a hajdúk nemzetsége háborítatlanul szaporodhatott. A kevély és gazdag szoboszlói hajdúk Szilágyi Bálinttal az élükön az Aranybika-fogadóban büszkén dalolgattak és mulatták az időt. Többek között ilyen nótákat énekeltek: Azért mert a gatyám foltos, Nem apám nékem a drótos. Egyszer aztán Szilágyi Bálinték a botot is keresztbe tették az ivószoba ajtajában, ami nem mást jelentett, mint se ki, se be. Olykor a botot forgatva, éleseket kurjantva, a dübögős hajdútáncot is elropták. Szilágyi Bálint nótája így kezdődött: Guba, guba, apró fürtű guba, Száz ökörért sem adnálak oda. Kocsmárosné adjon bort hitelbe, Itt hagyom a cifraszűröm érté, Ha ki nem fizetem holnap estére, Vesse fel a csárda tetejére. Fehérhajú, öreg korában sem tudott megnyugodni. Sallangos barnapej és vasderes lovával gyakran kirándult a Hortobágyon, ahol a csárdában mindig akadtak mulatós, izgága csikósok, akik elől a többiek elhúzódtak. Más rendű népnek a csárdában nem igen lehetett maradása. Többszöri alakalommal erőszakba fulladt a mulatozás. Az ittas vendégek koponyájából szinte minden nap kibuggyant a sűrű vér. Szilágyi Bálint életének utolsó napjáig abban hitt, hogy minden borbélyi érvágásnál, pióca általi vérszívásnál hasznosabb az ilyen csattogós, szilaj hortobágyi gyógyító kúra. Kilencvenéves korában így emlékezett vissza a boldog szép időkre: -A hosszú életemet annak köszönhetem, hogy amikor már megsűrűsödtek az ereim, a guta kezdett környékezni. Nyomást éreztem a fejemben, de az én jó hortobágyi csikós felebarátaim mindig ütöttek egy-két léket a koponyámba, így szép csendesen elfolyt a felesleges sűrű vérem. Való igaz, hogy én is gyakran ütöttem mások fejére egy-két alapos eresztést, mert a hortobágyi kúra már csak ilyen volt, mert minden botnak két vége van.
A hangrobbanás
2024 februárjában nagyon erős hangrobbanás történt a Hortobágyi Nemzeti Parkon belül, amely egész Heves megyében hallható volt és több lakossági bejelentést is tettek. A közeli Piszkés-tetőn nemcsak szeizmológiai, hanem infrahang-állomás is működik, így a jelek elemzése kimutatta, hogy a beérkező hullámok délkeleti irányból érkeztek, ami egybevágott a szeizmológiai állomásokon tapasztaltakkal. Az erős hanghatás tehát valahol az Alföld északi részén, Hortobágy környékén keletkezett a légkörben, a pontos forrása azonban továbbra is ismeretlen. Sokan arra tippeltek, hogy vadászgépek gyakorlatoztak a környéken szokásos módon, ez azonban nem járna ekkora, megyeszerte hallható zajjal. Mások szerint egyértelmű jele volt a földönkívüliek érkezésének, akik a Hortobágy elhagyatott területein találtak maguknak új búvóhelyet.
