A Tajvanban élő őslakos népek gazdag és változatos kultúrával rendelkeznek, amely minden etnikumot nagyon határozott jegyekkel különböztet meg egymástól. Az egyik népcsoport, a paiwan sajátos kozmogóniájú mítoszokkal és legendákkal büszkélkedhet, amelyek a természettel való összhang fenntartására szólítják fel az olvasókat és a hallgatókat. A több mint nyolcvanezres főt számláló etnikum Tajvan déli részén, a Pingtung körzetben, valamint a délkeleti részen, Taitung körzetben él.

A paiwan nép legendáiban az emberi élet a Napnak köszönhetően jöhetett létre. Valamikor a kezdetek kezdetén az égen csupán a Nap létezett megszemélyesített formában. Mivel megunta a magányt, leszállt az égből a földre, amelyet a víz uralt. Tojást ültetett a vízbe, amely sok-sok idő múlva a felszínre bukkant, amikor egy szomjas kutya kezdett el körözni a visszahúzódó árvíz után keletkezett lagúna körül, szüntelenül ugatva. Minél többet ugatott, annál szárazabb lett a terep. Amikor a macska meghallotta a kutyát, elhatározta meg fogja nézni a világ legnagyobb tojását. Mivel játszani akart vele, végül kihozta a fényre. A napsugarak hatására a tojás megrepedt, belőle pedig egy vörös arcú baba bukkant elő. Ő volt Rumuchi, a Nap fia.

A paiwan nép történetei között megtalálhatunk egy eredetmondát is. A Kunaliau csoport azt mondja, hogy népük az ismeretlen Marairai-szigetről származik, ahol boldogan éltek a természettel összhangban. Egy napon azonban gonosz szellemek és démonok támadták meg őket, akik elpusztítottak minden termést. A paiwan-ok a szent tűz segítségével próbálták megvédeni a városukat, de vereséget szenvedtek. Tutajokat készítettek és elhagyták a szigetet. A hosszú és kimerítő út végén megérkeztek Tajvanra. A Nap, mint életet adó őselem vagy istenség a legtöbb legendában központi szerepet játszik. Például egy napsütéses helyen hagyott agyagkorsó szó szerint idézve teherbe esett a Naptól, ennek révén pedig megszületett az első nemesember. Egy másik változat a nemesek eredetét azzal magyarázza, hogy a tégelyben tartott tojást egy száz méter hosszú vipera költötte ki.  

Tajvan üveggyöngyei nagyon jól példázzák a történelem és a legendák összefonódását. Ezeket a gyöngyöket speciális rítusok és szertartások során használják, amelyek egyben a társadalmi státusz vagy a gazdagság jellegzetes szimbólumai is. A gyöngyök eredetét rejtélyek övezik, ugyanis a paiwan népről nem ismert, hogy valaha is foglalkoztak volna gyöngykészítéssel.  Tajvan más részein, sőt egész Délkelet-Ázsiában sem létezett ilyen hagyomány. Gyöngykészítő műhelyek létezéséről nincs bizonyíték a szigeten, így valószínűleg nagyon messzi helyekről hozhatták a rituálékban használt üveggyöngyöket Tajvanra. Mivel maguk a paiwan-ok sem ismerik a gyöngyök eredetét, minden egyes darabhoz más-más legendát fűztek.  Az ősidőkben, amikor a Nap sokkal közelebb volt a Földhöz, mint most, kevés életforma létezhetett. Az emberek barlangkban húzták meg magukat és csak éjszaka merészkedtek elő. Mindez addig tartott, amíg az egyik nő kölest kezdett főzni és a kiáramló gőz távolabb taszította a Napot az égen.  A szomorú Nap könnyei gyöngyökké változtak át, amelyeket a nap könnyeinek neveztek el. Az értékes tárgyakat a történelem során fizetőeszközként is használták, legalábbis erre utalnak a szóbeli és írott források. A gyöngyök eredetéhez azonban más legendákat is fűztek. Amikor az ismeretlen nevű falu főnöke összetűzésbe került más falvakkal földügyek miatt, háború tört ki. Végül a problémát egyszerű módon, vérontás nélkül oldották meg. A törzsfőnök észrevett egy nagy hangyabolyt, amelybe a hangyák fáradságos munkával üveggyöngyöket cipeltek. Követve az állatokat, végül rábukkant arra a nagy kupacra, ahonnét elhordták a gyöngyöket. Segített nekik elhordani az összeset, aztán kijelentette, hogy ami a hangyák földjén belül van, az egyben az ő tulajdona is. Ezáltal az egyezség keretein belül nemcsak a gyöngyöket, hanem a messzi tájak földjeit is megtarthatta magának. A hangyák által mozgatott gyöngyök különleges kialakításúak, amelyek azóta is a földtulajdont képviselik.

A pávatoll gyöngyök vagy másnéven felhős leopárdgyöngy különösen szépek. Egy szerelmi történet magyarázza el létrejöttüket, amelyben egy isten páva alakban leszállt a földre, ahol beleszeretett a törzsfőnök lányába.  Mivel a lány apja ellenezte kapcsolatukat, a páva sírva távozott kedvesétől, könnyei pedig pávatoll gyöngyökké változtak át. Amikor a törzsfőnök meglátta ezeket, nagyon megtetszettek neki, ezért összegyűjtötte őket és megbánta meggondolatlan viselkedését. Ebben a pillanatban a páva visszanyerte emberi alakját és boldogan élhetett a lány oldalán.

Ezeket a gyöngyöket a gonosz szellemek elleni védelemként, szertartások alkalmával és különleges események során viselték férfiak és nők egyaránt, gyakran egy- vagy többszálú nyakláncokra függesztve. Különösen a vacalan vagy tógyöngy számított értékesnek mind közül.  A régmúltban élt nagyvezér lányát, aki mindig szomorú volt, senki sem tudta megnevettetni. A tó hercege viszont, aki birtokában volt a varázsgyöngynek, sikerrel járt. Rákok százait engedte szabadon, amelyek oldalirányban mozogtak mindenfelé és letépték az emberek ruháit. A nagyvezér lánya nem tudott ellenállni annak, hogy ne nevessen a furcsa jeleneten, amelyhez foghatót eddig még nem látott senki.  A gabonagyöngy mintái a vízhez és a hegyekhez kapcsolódnak. A hegyi és vízi istenségek bőséges terméssel segítik a keményen dolgozókat, de nem etetik a lustákat, így ez a gyöngy a termények betakarítását szimbolizálja. Előfordulnak egymással szoros kapcsolatban lévő ékszerek is.  A Lukarung és a Tangiyut együttesen a  téridő megfejtetlen energiáját hordozza magában. A két gyöngyöt a Talimarau család otthonában őrizték szinte a kezdetektől fogva