A koldus és a sasok
Navahó legenda
A Chaco-szurdok mélyén Új-Mexikó államban két elhagyatott ház romjaira bukkanhatunk. Abban az időben, amikor Kinniki vagy másnéven Nahoditahe a földön élt, sok ember lakott arrafelé. Nem messze a romoktól található a Tseʻdeza vagy Álló Szikla nevű képződmény, amely egykor kultikus helynek számított. A yoi hatal, vagyis gyöngyös ének szertartását a navahók gyakorolták először és erről tanúskodik a következő legenda is.
Két fiatal harcos egy nap elment szarvasra vadászni. Napnyugta táján, amikor fáradtan és sikertelenül hazafelé indultak, egy nagy termetű sast figyeltek meg a fejük felett repülni. Miközben lassan távolodott tőlük, egyre kisebb és kisebb lett az alakja. Végül egy szinte láthatatlan fekete pont maradt csak belőle, amely leszállt az Álló Szikla tetejére. Annak érdekében, hogy emlékezetükbe véssék azt a helyet, ahol utoljára látták a sast, a két harcos levágott egy villás botot, amelyet a földbe szúrtak. Azokban az időkben nagyon kevés sas élt ezeken a földeken, így kisebb csodának számított, ha valaki látott egy ilyen madarat. Másnap négy indián felkereste azt a helyet, ahol két társuk botot szúrt a földbe. Mindannyian arra a következtetésre jutottak, hogy a sas az Álló Sziklán él. Így is volt, mert azt követően, hogy megmászták a hegyet, a négy indián meg is találta a sas fészkét. Egész nap figyelték azt és a körülötte röpködő madarakat. Éjszakára hazatértek a törzsük szálláshelyére, hogy elmondják mit láttak. A fészekben két különböző korú sast láttak, amelyek gyakran köröztek a fejük fölött. Mivel a szurdok közepére építették a fészket, szinte lehetetlen volt megközelíteni azt, ezt csak úgy lehetett volna megoldani, ha valakit kötéllel leengednének a mélybe. A veszélyes vállalkozásra senki sem mondott igent, ezért a törzs főnökeinek nem maradt más választása, mint elfogadniuk az egyetlen önkéntes, Nahoditahe jelentkezését. Ez a koldus a kidobott szemét között keresett magának élelmet a házak körül, ezért is kapta meg a Nahoditahe, vagyis felvesz nevet. Az indiánok felkeresték a barlangot, ahol a koldus meghúzta magát, vittek magukkal egy kosár élelmet, majd arra biztatták, hogy vállalja el a veszélyes feladatot. - Egész hátralevő életedben soha többé nem kell kukoricaszemeket kaparnod a föld között, ha azt teszed, amit mondunk. Meg kell szereznünk magunknak a sasok fiókáit, amelyek a mély szurdok fölé raktak fészket.
Másnap reggel az indiánok erős hordozókosarat készítettek, amelynek négy sarkára erős madzagot kötöttek, aztán elindultak az Álló Szikla felé. A fészek feletti szikla tetején a koldus beleült ebbe a kosárba, társai pedig a köteleket erősen fogva fokozatosan engedték le őt a mélybe. Mivel még nem érte el a fészket, a koldus felkiáltott, hogy engedjék tovább a köteleket egészen addig, amíg egy szintre kerül a fészekkel. Abban a pillanatban, amikor le akarta dobni a fiókákat, a szél megsúgta neki: - Ezek az indiánok nem a barátaid. Nem fognak téged eltartani, amíg élsz. Ha ledobod ezeket a fiatal sasokat, ahogyan kérték, te is mész utánuk. Ezért ülj bele a sasfészekbe és maradj ott. Miután Nahoditahe meghallotta ezt, felkiáltott a fent lévőknek: -Forgassátok meg a kosarat, hogy közelebb kerüljön a szirthez. Nem érem el a fészket így. Az indiánok úgy cselekedtek, ahogyan mondta nekik. Nahoditahe abban a pillanatban, amikor a kosár a sziklához csapódott, kimászott belőle, majd mászni kezdett lefelé. Fent az indiánok csak az üres kosarat látták, amelyben nem volt senki. Kiáltozni kezdtek, hívogatták a koldust, de soha nem érkezett válasz. Ő egy hasadékban húzta meg magát a sasfészek mellett, ahol négy döglött állat teteme hevert. A nyúl, őz, prérikutya és hegyi kecske széttépett testrészeiből időnként a sasfiókák falatoztak, amikor elhagyták a fészküket. Másnap kora réggel a pueblo nép tagjai visszatértek a helyszínre, mivel lent nem találták meg a koldus holttestét. Egész nap ott maradtak, kedves szavakkal szólították Nahoditahe-t, ételeket mutattak neki nagy kosarakban. Mivel így sem jártak sikerrel, elővették tüzes nyilaikat és a sziklák felé lőtték ki azokat abban bízva, hogy legalább egy célt talál. Végül így szóltak hozzá: - Itt fogunk hagyni téged, hamarosan pedig éhen fogsz pusztulni, ha előbb nem végez veled a szomjúság!
Nahoditahe már negyedik napja tartózkodott a barlangban. Helyzetén nem igazán tudott változtatni, erőtennek és kétségbeesetnek érezte magát. Nem sokkal sötétedés után süvítő és zúgó hangot hallott. Nahoditahe észrevette a hím sas világító szemeit a sötétben, de nem sokkal később a nőstény madár is csatlakozott hozzá. Meglepő módon beszélni is tudtak: -Üdvözöllek gyermekem és köszönet neked, amiért nem dobtad le a fiókáinkat. A hím sas ugyanezeket a szavakat ismételte meg, aztán kitárta szárnyait és ledobott a földre egy fehér pamutszövetet, amiben kukoricaliszt volt és egy tál. Amikor az indián ezt meglátta, így szólt: -Előbb adj vizet, mert szomjan halok. – Nem -felelte a sas. - Először egyél, aztán ihatsz is valamit. A sas ekkor előhúzott farktollai közül egy tindzakas nevű kis növényt, amely patakok közelében nő és szárai tele vannak vízzel. A sas összekevert egy adag vizet és kukoricalisztet, azt pedig átadta a navahónak. Mivel az edény tartalma furcsa oknál fogva soha nem fogyott el, Nahoditahe annyit evett belőle, amennyi csak belefért. Az előző éjszakákon, miközben a barlangban feküdt, a navaho a sasfiókák között aludt a fészekben, hogy megvédje magát a széltől. Mielőtt a felnőtt sasok lefeküdtek volna aludni, levetették tollas köntösüket, amely egyetlen ruhadarabot alkotott. Testük ezután úgy nézett ki, mint egy emberé. Nahoditahe jól aludt azon az éjszakán. Arra ébredt, hogy egy hang hívja őt a szikla tetejéről: -Hol vagy? Feljött már a nap. Miért nem vagy már ébren? A zajra a sasok is felébredtek, majd felvették tollazatukat. Sok fajta ragadozó madár repült az égen, amelyek a szikla tetején ezt énekelték: Kinnakiye ott ül, de ha felrepül, meglátjuk őt a mi ruhánkban. Az egyik sas tollas ruhát hozott, amelyet Nahoditahe-ra akartak ráadni, de végül úgy döntöttek, hogy ehelyett máshogyan segítenek rajta. Görbe villámcsíkot tettek a lába alá, napsugarat a térde alá, egy darab egyenes villámot a mellkasára, egy másikat a kinyújtott kezeire és egy szivárványt a homlokára. Ezután a madarak megragadták ennek a hat támasztéknak a végeit, majd a navahóval és a sasfiókákkal együtt elrepültek a felső világba.
Nahoditahe alaposan megszemlélte az emberek számára ismeretlen világ furcsa tájait. Négy házat vett észre, amelyek különböző színekben pompáztak. Kelet felé fehér, délen kék, nyugaton sárga és északon fekete kunyhó állt. Mindegyiket más-más állat vette birtokába. A szél Nahoditahe fülébe súgta, hogy az északi kunyhót ne közelítse meg, mert rossz szándékú lények élnek annak falai között. A koldus bement mindegyik házba, a sasok pedig szívesen fogadták őt. Azt is látta, hogy a sasok igazi otthonukban a felhők fölött olyanok, mint a hétköznapi emberek az alsó világban. Amint beléptek a kunyhóba, levették a tollruhájukat, felakasztották azokat a rúdakra, aztán fehér öltönyben jártak, amelyet repülés közben a tollaik alatt viseltek. Este Nahoditahe furcsállta azt, hogy a harcosoknak csak egy része tért vissza, sokkal kevesebben voltak, mint reggel. Miután megtudta a probléma okát, felvetette az ötletet, hogy csatlakozna hozzájuk, de a sasok kinevették őt: - Bolond vagy, ha azt hiszed, hogy olyan szörnyű ellenségek ellen küzdhetsz, mint amilyenekkel mi harcolunk. Olyan gyorsan tudunk repülni, mint a szél, de ellenségeink még gyorsabbak. Nahoditahe azonban nem hallgatott rájuk, követte őket titokban, mert kíváncsi természetű volt. Füstöt látott, amely egy lyukon át a felhők fölé hatolt. Ebben a lyukban furcsa külsejű, nagy szájú öregasszonyt látott. A fogai nem voltak szabályosan a szájába rögzítve, mint az indiánoknak. Egymástól távol helyezkedtek el és úgy görbültek, mint a medve karmai. Ő volt a Pókasszony.
Nahoditahe úgy döntött, hogy lemászik a sárga létrán, amely a verem aljáig ért. A Pókasszony tollakat mutatott neki, amelyek valaha szép színekben pompáztak és karikákhoz voltak rögzítve. Ezután így szólt látogatójához: - A sasok közül sokan meg fognak halni abban a csatában, amelybe most mész. Azoknak a testéből, akik meghaltak, kiszakíthatod a tollakat, és elhozhatod nekem. Ne félj az ellenségtől, mert ők a poszméhek. A Pókasszony ekkor elővett egy hosszú fekete vesszőt, majd folytatta: -Ezzel egy kupacba gyűjtheted a füvet, hogy fel tudd gyújtani az ellenség otthonát. Ezután köpd ki a szádból a tsildilgisi levét a méhekre, így nem tudnak megcsípni. Szükséged lesz ezekre a dolgokra, amikor visszatérsz a földre. Miután a Pókasszony befejezte a beszédet, a navaho elindult, hogy folytassa útját. A sasokra egy kis domb meleltt talált rá, akik éppen felkészültek az újabb csatára. Néhányan felvették a tollukat, mások éppen festették és díszítették magukat. Időről időre egyikük óvatosan felkúszott a domb tetejére, szétnézett, majd visszarohant és azt suttogta a többieknek: - Már várnak minket, itt vannak. Nahoditahe ezalatt őket figyelte titokban és várt a kedvező alkalomra. Ahogy a harcosok közeledtek a síksághoz, forgószél támadt. Nagyszámú gaz szállt fel a széllel és hömpölygött a levegőben, a napraforgók közül pedig poszméh-felhő emelkedett ki. Nahoditahe rémülten nézte, ahogyan sok társa elhull a csatában, mert nem tudták kivédeni a méhek csípéseit. A túlélőknek nem maradt más választása, csak a megfutamodás. Nahoditahe ekkor előbújt, lesétált a mezőre és összeszedett néhány magot. Fekete pálcája segítségével egy kupacba gyűjtötte a füvet és felgyújtotta az egészet. Leszedett néhány virágot a mezőn a tsildilgisi növényből, ahogy a Pókasszony mondta neki, evett belőle, végül pedig bement a napraforgók közé. Itt a méhek nagy rajban gyűltek köréje, próbálták összecsípni, de Nahoditahe rájuk köpte a növény levét. Szinte az összes poszméh megbénult a méreg hatására, tehetetlenül feküdtek a földön, a többiek pedig félelmükben elmenekültek. Nahoditahe nem vesztegette az időt, a fekete pálcával megölte az összes megbénult méhet, ezután leásott mélyen a föld alá, hogy kiszedje onnan a fészküket és a benne lévő mézet. Ugyanakkor nem feledkezett meg barátjáról, a Pókasszonyról sem. Első dolga az volt, hogy visszatért a verembe és átadta neki az elpusztult sasok tollait. A Pókasszony így szólt hozzá: - Elhoztad nekem azokat a tollakat, amelyekkel már régóta szerettem volna díszíteni a falaimat, ezzel pedig nagy szolgálatot tettél barátaidnak, a sasoknak.
Nagy Farkas, a sasok főnöke hálából Nahoditahe-nak szánta két leányát, ahogyan a többi kunyhó főnökei is, így végül nyolc leányt ígértek neki. A fehér kunyhó főnöke elvezette az indiánt a házába, egy nagy és szép lakásba, amelynek sima falait fehér földdel vonták be. Kandalló, evőkövek, vizeskorsók és fazekak voltak benne, amelyek ettől kezdve mind Nahoditahe tulajdonát képezték. Az összes pueblo főemberei meglátogatták őt és megköszönték a nagy szolgálatot, amit értük tett. Lányaik a kagylótálban elkészítették a szappanfű habját. A fehér ház leányzói megmosták Nahoditahe fejét a elkészült habbal, a fekete ház lányai a végtagjait és a lábát, a sárga házbeliek pedig kukoricaliszttel szárították meg a testét. A fürdő végeztével a leányok kimentek egy ideig, de sötétedéskor visszatértek, ezúttal a kék ház lányai kíséretében. Mind a nyolc lány egy-egy nagy tál ételt vitt magával, amelyekben különböző fogások voltak. Aztán behoztak szép köntösöket és takarókat, hogy Nahoditahe azokon aludjon. Másnap reggel a navahó az égbolt szélére ment, de magával vitte a mezőről élve elhozott két fiatal poszméhet és a gyomnövények magvait is. Az előbbieknek így szólt: -Szálljatok le a navahók földjére és szaporodjatok. Aztán kezébe véve a gaz magjait, amelyeknek ugyanezt mondta. A yoihatal szertartásaiban a méhek mézét és a gyomnövények magvait azóta is használják napjainkban. Nahoditahe huszonnégy napig maradt a sasok országában. Ezalatt megtanították neki a sok éneket, szertartást és áldozatot, amelyek a yoihatal alapjait képezik. Miután már mindnet tudott, a sasok azt mondták neki, hogy ideje visszatérnie a földre egy időre. Adtak neki egy tollas köntöst, amely által Nahoditahe saját maga tudott leszállni az alsó világba. A navahó indiánok, akik korábban le akarták dobni őt a szurdok mélyére, nem ismerték fel Nahoditahe-t, mivel jó erőben volt és szép ruhákban járt. A navahó nép soha nem gondolta volna, hogy ő az a szegény koldus, akit a sasfészekben hagytak meghalni.
Amíg a koldus távol volt szülőföldjétől, új betegség fertőzte meg a népet. A lepra azt eredményezte, hogy levállott a hús a betegek bőréről, többen pedig elveszítették a végtagjaikat is. A navahók szerint ezek a vírusok akkor jelennek meg, amikor bűn útjára téved a népük, ezzel együtt pedig a gonosz szellemek is megerősödnek. Ez volt az a betegség, amelyet a sasfiókák lehulló tollai miatt kaptak el, amikor megtámadták a fészket. Nahoditahe ismertette a navahókkal a tánccal járó yoi hatal szertartást, amely révén meggyógyulhatnak. Az indiánok észrevették, hogy az idegen éneklés és tánc közben lassan felemelkedett a földről. Először a feje, majd a válla jelent meg a tömeg feje fölött, végül pedig az egész teste. Fehér villámcsík futott át a lába alatt, akár egy kötél sötét felhő kíséretében. Az indiánok hiába próbálták visszahúzni őt kötelekkel, ezúttal sem jártak sikerrel. Nyilakat is lőttek rá, de ennek sem lett semmi eredménye. A szurdokban történt jelenet újból megismétlődött, mert az istenek ezúttal is felemelték Nahoditahe-t magukhoz. A navahók ekkor jöttek rá arra, hogy ki járt közöttük. Elszégyellték magukat amiatt, hogy nem tartották tiszteletben rossz sorsban lévő testvérüket, aki bosszú helyett inkább segített rajtuk.
