Beatrijs egy közép-holland Mária-legenda a XIV. századból. Az egyetlen kézirat, amelyben a legendát megörökítették 1374-ben íródott és a hágai királyi könyvtárban őrzik. Mivel az eredeti műnek nem volt címe, a főszereplő nevét használták fel ennek pótlására. Robert Guiette 1927-es tanulmánya azt mutatja, hogy ennek a történetnek 54 középkori változata és 147 későbbi adaptációja született. A középkori változatok közül a Guiette szerint messze a közép-holland változat a legszebb. A történetek cselekménye nagyjából mindig ugyanaz volt, azonban a holland változat körülbelül hússzor annyi szót tartalmaz, mint a latin. A Caesarius Heisterbach gyűjteményéből származó Beatrijs történetét az ismeretlen holland szerző alaposan átdolgozta, de tiszteletben tartotta az alapcselekményt is.

A cselekmény eleje nagyon kibővített, de előfordulhat olyan változat is, hogy valójában csak a holland változat részletezi az eredeti ismeretlen legenda teljes tartalmát. Beatrijs egy jámbor apáca, akit megkísértett az ördög. A gazdag családból származó lány úgy határozott, hogy kolostorba vonul és Istennek szenteli az életét. Azonban sehogyan sem tudja kiverni a fejéből gyermekkori szerelmét, akit tizenkét éves kora óta ismert. Üzenetet küld neki, melyben közli, hogy kolostorba vonult.  A férfi nem sokat késlekedik, rögtön meglátogatja szerelmét és próbálja meggyőzni őt arról, hogy hagyja ott a kolostort. Beatrijs nem tudott ellenállni a szerelem csábításának, ezért beleegyezik a szökési kísérletbe. Nyolc nap múlva az éjszaka közepén az apáca leteszi kulcsait a Mária-szobornál, majd tunikájában elmegy a kolostor kertjébe, ahol szerelme már vár rá az eglantine alatt. A fiatal férfi kék színű felsőt hozott neki, hogy apácaruhában ne keltsen feltűnést.  Hazafelé menet amikor egy szép virágos rét mellett haladnak el, a férfi azt javasolja, hogy bújjanak el a termés között és szexuálisan elégítsék ki egymást. Beatrijs dühösen és felháborodottan közli vele, hogy ő nem egy könnyű erkölcsű nő, aki a réten közösül a parasztok szokásai szerint, neki ágyra van ehhez szüksége. Az ötszáz font ezüstpénzből, ami a férfi tulajdonát képezte, hét évig gondtalanul élhettek szűkölködés nélkül, miközben két gyermekük is született.  Egyszer viszont mindennek vége szakad, így miután elfogyott a pénzük, minden vagyonukat elzálogosították, végül pedig mélyszegénységbe kerültek. A pestis kitörése tovább tetőzte a gondokat, a férfi végül magára hagyta feleségét és gyermekeit. Beatrijs nemesi származása miatt túl büszke ahhoz, hogy kolduljon. Nem maradt más választása, el kellett adnia a testét, a prostitúció jegyében tartotta el magát és két fiát. Újabb hét év után rájön, hogy a prostitúció bizony  nagy bűn, ezért félre kell tennie büszkeségét. Ha egy vándor életét választja, nem kell megaláznia magát saját városában. Bűnös életmódja ellenére Beatrijs hűséges marad Máriához, akihez minden nap imádkozik. Teophylus-ra, a nagy bűnösre hivatkozik, akit Mária megmentett. Végül egy gazdag özvegy otthonába kerül, aki alkalmazza őt cselédként. Itt tudja meg, hogy távolléte észrevétlen maradt a kolostor falain belül, ahol kezdetben Istennek szentelte életét. Éjszaka álmában megjelenik neki Mária, Jézus anyja, aki arra biztatja, hogy térjen vissza a kolostorba. Két újabb látomást követően elhatározza magát, hogy teljesíti a szűz kérését, gyermekeit pedig az özvegy gondjaira bízza. A kolostor kapuit nyitva találja, kulcsai pedig a Mária-szobor közelében hevertek azóta is. Egy idő után az özvegy elviszi a gyerekeket a főnővérhez, aki megígéri neki, hogy megfelelő oktatásban fogja részesíteni őket. Az apát éves látogatásán Beatrijs bevallja bűneit, így bocsánatot nyer. Az apát továbbadja történetét, hogy mások is tanuljanak belőle. 

 A történetet egyértelműen  nemesi közönségnek szánták, amint az a különböző jelenetekből és Beatrijs hozzáállásából is kiderül.  A középkori szerző nagyon odafigyelt arra, ami Beatrijs fejében a cselekmény során lezajlott, a számtalan monológ, ima és vívódás részletes bemutatása nagy empátiáról tanúskodik. A szép hely nevű jelenet az erdei réten éneklő madaraival és illatos virágaival a középkori udvari költészetben a locus amoenus-ként  ismert költői forma. A biztonság és a kényelem idealizált helye a görög mítoszokban előforduló Elíziumi mezőket próbálta szemléltetni művészi kivitelezéssel. Az eglantin, ahol a szerelmesek találkoztak fehér rózsaként a mennyei és a földi szerelmet szimbolizálja. A középkori szövegek szerelmi jelenetei gyakran egy gyümölcsösben (vergier) játszódnak, amelyben eglantin virágzik.