A kép nem illusztráció, mert létezik ilyen hely Észtországban.

A legtöbb észt megőrzi  mitológiai kapcsolatát a természettel. Bár az észtek elvetik a modern vallásokat, az ehhez hasonló ősi hiedelmek még mindig beépültek a kultúrájukba: a népesség több mint fele azt mondja, hogy hisz egy bizonyos szellemben vagy életerőben, bármilyen rosszul is definiálják őket. A lakosság csupán 20 százaléka vallja magát vallásosnak. A kereszténység előtti időszakban az animizmust követték, azon belül a taarizmust, amelynek főistene Tharapita, neki több szentélye volt erdei ligetekben. A Maausk a föld hitét jelenti, istenük a természetben volt.  A mesékben és legendákban az emberek bűnei visszhangoznak a természet erői által – a tavak eltűnnek vagy kiszáradnak, hogy megbüntessék a mohó falusiakat,  az erdők foglyul ejtik az átutazókat, hogy azok soha többé ne térjenek vissza, a földben lévő lyukakat pedig érmékkel kell táplálni. A Tuhalai Boszorkánykút is ezek közé tartozik.

Tuhala település a feltételezések szerint 3000 éves, Észtország legnagyobb  karsztmezőjén fekszik, ahol 15 földalatti folyó folyik át  barlangok labirintusán, az emberi szemek előtt elrejtve. Tehát a kút vize innen származik, ebben semmi kétség. Viszont figyelemre méltó tény az, hogy ez a kút kilöki magából a vizet a felszínre spontán, holott a körülötte lévő természet normális. Ez a talajvíz szokatlanul furcsa működését képviseli. A boszorkánykút mellett a területen  víznyelők is létrejöttek – a Lólyuk 1978-ban jelent meg  és valóban lovakat nyelt el , a másik mélyedés neve pedig Anyós lyuk. A kútból a víz csak rövid ideig tör ki,  nem is minden évben. Általában március végén vagy április elején történik ez. Egy helyi legenda szerint akkor történik, amikor a tuhalai boszorkányok a föld alatt szaunáznak, közben nyírfaágakkal verik egymást, amitől a felszínen felfordulás keletkezik. Érdekes, hogy a kútból kiáramló vízben halak is vannak, nem is kicsik. Volt aki csukát fogott így. Ez a víz gyógyító is, a látogatók medálokat lógatnak, hogy teszteljék az energiamezőket, ízületi gyulladásos ujjaik tökéletesen mozdulatlan állapotban maradnak itt. Egy régi észt népmese arra buzdít, hogy kaparjuk le az ezüstöt egy érméről, majd keverjük össze azt vízzel. Ha ezt a vizet a szemünkre kenjük, javulni fog látásunk. 

A boszorkányok szerepe a régi észt hiedelmekben bonyolultabb, mivel ezek a természetfeletti lények  nemcsak rosszak lehetnek, hanem jóindulatúak is. Egy nemrégiben kialakult legenda szerint az történt, hogy a leghíresebb észt boszorkányok közül hét találkozott egymással. Különféle dolgokat vitattak meg, meséltek tapasztalataikról,  végül elkezdtek azon vitatkozni, hogy ki a legerősebb közülük. Úgy döntöttek, hogy kiderítik. Egy tanítványt küldtek, hogy vigyen hozzájuk bárkit az utcáról. A tanítvány egy nővel tért vissza. A megállapodás szerint mindenkinek mondania kellett valamit a nőről. Mindannyian a nőt nézték, de senki nem látott semmit benne. Hirtelen felkiáltott az egyik boszorkány: -Tudom, ki a leghatalmasabb közöttünk! Láttam, amint egy fehér felhőt küld ránk! A hiedelmek szerint egy boszorkány csak egyszer tudta átadni tudását, mert ha nem így tesz, elveszíti erejét. Családfák is léteznek ezekről a boszorkányokról a környéken, a tudás általában családon belül öröklődött.