A havasi gyopár számos országban védett növény, leginkább az Alpok területén belül, habár maga a növény Szibériában és Ázsia más tájain őshonos. A fiatal férfiak gyakran a legveszélyesebb ösvényeken mászták meg az Alpokat, hogy legalább egy szál havasi gyopárt vihessenek haza a kedvesüknek, így a növény fokozatosan az igaz szerelem jelképévé vált. A szerencsés lányok, akik kaphatak a ritka virágból, megszárították és összepréselték azt, hogy medálnak használhassák. Ez a medál arra a férfira  emlékeztette őket, aki megszerezte nekik a virágot. Korábban Mongólia hegyeiben, amikor a virág gyakoribb volt, a pásztorok tüzet raktak vele. Ezért nevezték el uul-ubs-nak. A franciák ötletesen alpesi csillagnak nevezték a havasi gyopárt, mert amikor virágzik, a sziklák úgy néznek ki, mintha azokat csillagok borítanák be. 

Szerb történet

Nagyon régen történt. Azóta sok év telt el, a nyarat felváltotta a tél, a telet a nyár. A hegyek megváltoztatták alakjukat, a folyók a csatornáikat. Valahol a Dinaridák hegyei között élt egy lány.  Sokan jöttek mindenhonnan, hogy feleségül kérjék, de ő mindet visszautasította. - Csak azt fogom feleségül venni, aki  havasi virágot elhozza nekem! - válaszolta nekik. De a havasi gyopár magasan nőtt a hegyekben, a hozzá vezető utak áthatolhatatlanok voltak,  magas sziklák keresztezték a tájat. Az egyik férfi  úgy döntött, hogy próbát tesz, ezért felmászott a magas hegyekbe. Egy hétig tartott az útja, míg végül megközelítette a meredek sziklákat, ahol a virág nőtt. A szerencse rámosolygott, mert bátor volt és tiszta lelkű. Feltépték bőrét az éles sziklák, kezét-lábát véres sebek borították, de elérte azt a helyet, ahol a virág élt. A szörnyű sziklák szétváltak, ez a kicsi és védtelen virág pedig abban a pillanatban kinyílt. Puha és bolyhos szirmai voltak a sziklák kemény és érdes felszínével ellentétben. A fiú leszedte a virágot, de a visszaút még nehezebbnek bizonyult,  mivel a sziklák nem akarták elengedni a velük régóta háborítatlanul élő virágot. A fiú lábai alatt beomlottak  a kövek, a tüskés bokrok megszaggatták ruháját és megkarcolták testét. Havazni kezdett, a szél vihart keltett életre. De a szerencse ismét vele volt, vagy talán szerelmére gondolt, ami segített neki legyőzni minden csapást és nehézséget. A lány miután meglátta a virágot, így szólt: - Te vagy az egyetlen, aki teljesíthetnéd a kívánságomat.  Mivel bátor vagy, légy a férjem! A fiú azonban visszautasította őt, mert a lány közben  már megöregedett. Elhagyta a lány otthonát, más utakat keresett, ahol új kalandok vártak rá. A szerencse ezúttal is vele tartott. Hiszen aki el tudja érni a havasi gyopárt, az bátorságra tesz szert, a szerencse pedig soha nem hagyja el őt. Annak a lánynak a szíve pedig, akinek virágot visz, örökre az övé lesz. 

Német legenda

Az Alpok legmagasabb, legmagányosabb csúcsain élt  az a tündér, akit  Hókirálynő néven emlegettek. A hegyek között élő emberek és  pásztorok  mind fülig szerelmesek lett belé, miután megpillantották. Az összes férfi bármit megadott volna azért, beleértve az életét is, hogy feleségül vehesse őt. Azonban a sors úgy döntött, hogy egyetlen halandó sem vehette feleségül a Hókirálynőt. Ennek ellenére sok bátor férfi tett próbát abban a reményben, hogy ő lehet a kivétel. A legtöbbjüknek sikerült belépniük a királynő otthonába, egy jégpalotába. De miután szerelmet vallottak neki,  goblinok ezrei jelentek meg,  megragadták a betolakodókat és lelökték őket  a feneketlen mélységekbe. A királynő eközben a legcsekélyebb érzelem nélkül nézte végig a jelenetet, jégszíve egyáltalán nem érzett semmit. A kristálypalota és a szívtelen királynő legendája  a legtávolabbi alpesi faluig is eljutott,  ahol egy bátor zergevadász élt. Ő is úgy döntött, hogy elindul otthonról szerencsét próbálni. Napokig járt az úttalan terepen, közben megmászta a hóval borított hegyoldalakat és jeges csúcsokat, dacolt a csípős hideggel és a széllel szemben, amely minduntalan végigsöpört a lejtőkön. Nem egyszer érezte úgy, hogy minden elveszett, azonban elszántsága  új erőt adott neki, és tovább tudta folytatni útját. Végül sok napi mászás után megpillantotta maga előtt a déli napsütésben  egy jégpalota magas, átlátszó tornyait. Minden bátorságát összeszedve belépett a trónterembe, ahol megdöbbentette a Hókirálynő szépsége, hogy egy szót sem tudott kinyögni órákon át.  A királynő némán nézett rá, közben pedig végig arra gondolt, hogy ha nem kéri arra őt, hogy feleségül menjen hozzá , akkor nem kell a koboldokat hívnia. Maga is meglepődött azon, hogy ennek a vadásznak sikerült meglágyítania a szívét, megszerette őt talán amiatt is, mert sokkal fiatalabb volt, mint a többi udvarlója.  A goblinok először csodálkoztak, aztán egyre idegesebbek lettek. Mert joggal tartottak attól, hogy királynőjük azon a ponton állhat, hogy megszegi a törvényt, ezáltal pedig kihívja maguk ellen a sors haragját. Ezért úgy döntöttek, hogy saját kezükbe veszik az ügyet. Miután beesteledett, kicsúsztak a szikla repedései közül, majd a  zergevadász köré csoportosultak és a mélybe lökték őt. A Hókirálynő az ablakból nézte az egész jelenetet, de semmit sem tudott tenni már. Jeges szíve azonban megolvadt, egy könnycsepp is kicsordult a szeméből életében először. Ez a könnycsepp egy kőre hullott, ahol ezüstös csillaggá változott, egy havasi gyopár lett belőle, amely csak az Alpok legmagasabb, érintetlen csúcsain nő, a szakadékok szélén.

Altáji legenda

Az Altáj vidékén, valamikor régen  Babyr kánnak volt egy szép lánya. Nagyon szerette a természetet, ezért gyakrabban elhagyta faluját, hogy  a hegyekben járhasson. Egy nap séta közben elmerült a gondolataiban, így nem vette észre, hogy nagyon messzire került otthonától. Miközben kereste a visszafelé vezető utat, egy szép virágot látott a hegycsúcs mellett.  Végül is ez a virág olyan szép volt, mint ő maga.  Megpróbált felmászni a hegyre, de mászás közben megcsúszott, és lezuhant  a mélybe.  Babyr kán a nagy gyásztól kőtömbbé változott, amely még mindig a közelben áll. 

Kaukázusi legenda

Magasan a Kaukázus hegyeiben hosszú olyan nők éltek, akiknek nemcsak hajuk, de karmaik nagyon hosszúak voltak, hogy ezáltal könnyebben mászhassanak a sziklákon. A havasi gyopár, vagy ahogyan itt nevezik havasi rózsa virágait minden évben gondosan ápolták és védték. Akik megpróbálták leszakítani a virágokat, azokat a hosszú karmú nők  ledobták a sziklákról. Csupán olyan ember járt sikerrel, akinek szívében igaz szeretetet lakozott.

A havasi gyopárnak a természet zord anyja talált egy félreeső helyet, megközelíthetetlen sziklák közelében. Miután a Valuna (jelentése szikladarab) nevű helyen a gleccser három lavina formájában lecsúszott a mélybe, az alatta lévő sziklák hosszú idők múltán láthatóakká váltak. A tél sokszor fehér takarót borított a hegyek sötét ormára. De a tavasz újra és újra megolvasztotta a havat, a hegyek pedig tavaszi vízesések formájában mutatták ki hálájukat. Csak a legmagasabb csúcsok tetejére nem érkezett meg soha a tavasz, amelyek mindig megőrizték fehér hó- és jégsapkájukat. Lent az öreg szikla látta, hogy a gleccser körülötte egyre jobban megolvadt. Aznap bújt elő egy virág a szikla tetején lévő gyér talajban. Eleinte csak egy kis bimbó volt, amely még a nevét sem tudta, mégis félénken és makacsul nézett a Nap felé. Ugyanis reggelente megszokta, hogy a Nap új energiával tölti fel. A kis virág minden alkalommal kérdezni akart tőle valamit, azonban nem volt ehhez  elég bátorsága.  A szikla meglepetten nézte, ahogyan a virág idővel egyre nagyobbra nőtt, azonban a nevét ő sem tudta. Ez a virág pedig annyira különbözött minden körülötte lévőtől, hogy a nagy szikla végül szerelmes lett belé. A fagyos éjszakákon  védelmezte őt, megóvta a széltől és a hótól, amikor a Nap éppen más égbolton pihent. Szerencsére idővel az éjszakák egyre rövidebbek lettek, a nappalok pedig hosszabbodtak. A ragyogó napsütésben szikráztak a hómezők a hegyoldalakon, a magas hegycsúcsok pedig  füstölögtek a pára felszállása nyomán. A völgyek felől érkező szél különböző illatokat hozott a sziklához. Vízesések zúdultak alá magasan a hegygerincről, amelyek tócsát alakítottak ki a szikla közepén, közvetlenül a virág mellett.  A vízcseppek esés közben folyton ezt kiáltották hangosan: -Va-lun! A szikla elgondolkodott, végül úgy döntött, hogy így fogja hívni őj barátját. 

Egy napon zivatar támadt. Az ég harcolt a földdel és villámokat dobott. Azt a hegygerincet, amely alatt az öreg szikla is feküdt, sötét fekete felhők karcolták. Sok kisebb kavics gurult le a magasból a vad szél hatására, amelyek  közül több is az öreg szikla mellett landolt. Miután véget ért a vihar, a kövek egymástól kérdezték: - Mi a neve. Ki ő? Miért védi őt az öreg szikla éjszaka? Végül megkérdezték a virágtól is: -Honnan jöttél? Kérdésükre azonban nem kaptak választ, mert a virág maga sem tudta, hogy honnan jött. - Ki vagyok én? - gondolkodott magában, majd megadta a választ is: - Nem tudom. De szeretem a Napot és a harmatcseppemet.  A szikla ennek ellenére mindent megtett annak érdekében, hogy még jobban megóvhassa szeretett virágját. Megkérte a mohát, hogy fedje be vastag réteggel azt a részét, amely alatt a bimbó nőtt. Az idő múlásával ez a bimbó egyre nagyobb lett,  kis szirmok jelentek meg körülötte, amelyek szőrösek és puhák voltak. Mindegyiken egy-egy harmatcsepp csillogott. A hajtás pedig napról-napra nagyobb lett, levelei megerősödtek.  Amint  a reggeli nap első sugarai megvilágították a hegyek tetejét, a virág érezte, hogy történni fog valami rendkívüli. Magasabbra akart emelkedni, a Nap felé. Azt akarta, hogy semmi se legyen közte és a Nap között, csak az ég. Eközben lent a völgyben furcsa zajok hallatszottak, fölöttébb szokatlanok, amelyeket addig még sohasem tapasztalhattak a hegyek lakói. Emberek érkeztek, hegymászók. Lassan, kötéllel  a kezükben másztak fel a meredek hegygerincre. Az egyik férfi miután felhúzta magát, leült az öreg sziklára pihenni. - Látsz valamit? -kérdezték társai lentről. -Semmit, nem itt van az, amit keresünk! – válaszolta a férfi, de amikor jobban szemügyre vette az alatta lévő terepet, ismét felkiáltott: -Havasi gyopár! Látok egy havasi gyopárt. Svetlana, neked fogom adni!

- Szóval ez a nevem. – gondolta magában a virág.  Nagyon örült annak, hogy végre tudta kicsoda is valójában. A  mohás kavicsok és az öreg szikla meglepetten hallgatták ezt a nevet, amely számukra is új volt. Utóbbi nagyon szomorú lett, mert tudta, hogy hamarosan meg kell válnia a virágától, így ismét egyedül fog maradni a kavicsok társaságában. A virág hamarosan fel is került Svetlana sapkájára, miután Ahmed leszakította. Boldog volt, mivel nem tudta, hogy nagyon kevés ideje maradt csak hátra. Az öreg szikla soha többé nem láthatta viszont szerelmét.   A hegy azonban másképp döntött. Aznap lavina végzett a hegymászókkal, a havasi gyopár pedig magjait szétszórva új életre kelt.