-Hetvenhat éves vagyok már. Mielőtt elmegyek, tudnod kell mi történt nagyapáddal, el kell mondanom neked, de tartsd titokban, különben  át fog nézni rajtad mindenki! -mondta Nesim asszony egy napon unokájának, Tarik-nak.

-Mi történt a nagyapával ? -kérdezte érdeklődve Tarik.

-Elmondom, még akkor is, ha nem hiszed el. Nem vihetem magammal a sírba ezt a titkot! Minden akkor kezdődött, amikor még húsz éves lehettem, a nagyapád pedig talán 25. Apád ekkor már élt.

Ercan és Nesim egy csillagfényes nyári éjszakán a kertben tartózkodtak, elvonultak a család többi tagja elől, hogy nyugodtan kettesben lehessenek egymással. Két éve házasodtak össze, kapcsolatuk még friss és boldog volt, mondhatni felhőtlen viták és ellentmondások nélkül. Ekkor Ercan valami furcsát vett észre az égen.

-Nézd csak azt a csillagot, ott a fenyő fölött. Nagyon furcsa, vörös színű!

-Csak egy műhold biztosan !-válaszolta Nesim.

-Nem, ez állandó fényű!

-Egyre több furcsaságot látni az égen újonnan, ne is törődj vele. A Mars bolygó is vörös színűnek látszik.

De nagyon gyorsan, a másodperc töredéke alatt a csillag felől egy fény hullt alá a földre. Amennyire gyorsan érkezett, olyan gyorsan el is tűnt. Nesim sehol nem találta férjét ezután. Kiáltozta a nevét, felverte a családtagokat és szomszédokat is, de ők sem látták sehol Ercan-t. A rendőrségre is elment, de ők egyelőre nem tettek semmit, mivel nem telt el még elég idő eltűnése után. Később azonban Ercan neve felkerült az eltűnt személyek listájára. Éjjel Nesim nem tudott elaludni, bejárta a környék minden eldugott helyét, mégsem találta sehol a férjét. Hajnali négy lehetett, mire visszatért a szobájába, már kezdett virradni is. Egy kisebb fekete pontot látott maga előtt, ami ezidáig a sötétben nem tűnt fel számára. Bement a fürdőbe és  ott megmosta a szemét. De a fekete pont nem tűnt el, még mindig látta a szeme sarkában. Ezután kopogásra lett figyelmes, amely furcsa módon nem az ajtón történt, hanem az ablak felől hallatszott. Kiment  a fürdőből, aztán visszament a szobájába. Egy holló kopogtatta szobájának ablakát csőrével. Rövid ideig mereven bámulta Nesim-et, aztán elrepült. Nesim kitárta az ablakot, de a hollót már sehol nem látta. Nem tartotta fontosnak mindezt, ezért nekilátott elvégezni napi teendőit, közben elhatározta azt is, hogy felkeresi a szemészetet.

Nesim, mivel semmi hír nem érkezett férjéről,  a rá következő napokban depresszióba esett. A gyerekét is elhanyagolta, egész éjjel sírt és csak sírt. A pontról, amit maga előtt látott folyamatosan, nem szólt senkinek. Viszont amikor  a szemész közölte vele azt a tényt, hogy semmi baj nincs a látásával, nagyon megijedt, de ennek ellenére még mindig titkolta a dolgot. Továbbra is elvonult a szobájába és bámult kifelé az ablakon. Az egyik este nem hitt a szemének, amikor meglátta azt, aminek nem kellett volna ott lennie. Amikor a fénycsík megjelent, amely az ég felé vezetett és nem lehetett látni a végét, még mindig azt hitte, hogy káprázik a szeme és valóban megőrült. Kirohant a  szobából, majd behívta anyját. Mire visszatértek, már semmi nem volt az ablak előtt. A fényt a későbbiek során ellenben többször is látta, főleg esténként, amikor egyedül volt. Nesim nagyon félt tőle, nem merte kinyitni az ablakot sem. A negyedik alkalommal végül rászánta magát. Miután kinyitotta az ablakot, akaratlanul is megérintette a fényt. Keze megütközött rajta, ez a felfedezés pedig még inkább meglepte őt. De hiszen ez egy fény, olyan mint a szivárvány vagy  a köd, ez nem lehetséges. Késztetést érzett arra, hogy felmenjen rá és hagyja, hogy az magával sodorja. Így is tett, felállt az ablak alatt lévő székre, majd óvatosan rátette egyik lábát a fényre, ami megtartotta a testét, járni tudott rajta. Nesim úgy érezte, mintha örök idők óta rajta sétálna. Többször is vissza akart fordulni, de mégis a kíváncsisága vagy valami egyéb tényező hajtotta őt előre. Közben olyan gondolatok fordultak meg az agyában, mintha a világűrben sétálna. Lenézett a messzeségbe, de nem látott maga alatt semmit, csak a sötétséget.  Amikor végre a végére ért talán egy órányi menetelés után, megváltozott a helyszín is. Látott maga előtt egy mezőt, annak közepén pedig egy tavat. A tavon hajó vitorlázott, lassan hajtotta a gyenge szél a hullámok hátán. Egy ember is volt rajta, de Nesim nem tudta kivenni arcvonásait, mivel távol állt tőle. Hirtelen jobbra nézett. Most egy öregember állt előtte egészen közel, aki korábban még nem volt ott. Úgy tűnt, mintha a semmiből bukkant volna elő.  Vak volt, szemei helyén véres üregek. Nesim-et elborzasztotta a látvány, ezért elrohant messzire. Az öregember azonban követte őt.

-Kicsoda maga ? -kérdezte Nesim. -Azt tudom, hogy csak álmodom még mindig, de hiába csípem meg magam, nem ébredek fel!

-Én ismerlek téged, te viszont engem nem. Ülj le ide a tópartra és beszélgessünk!

-Hová tűntek a szemei ?

-Ez csak köztes állapot, legalábbis ezt mondták nekünk. Felejtenünk kell, ezért minden érzékszervünket kicserélik, végül az agyunkat fogják módosítani, mielőtt újjászületnénk egy másik helyen a Földön.

Miután Nesim megnyugodott, mindketten leültek a tó partjára.-Mesélj nekem !-mondta ekkor az öregember.

-Miről ? -kérdezte tőle ingerülten Nesim, ugyanakkor rémülten is.

-Magadról. Mindent akarok tudni rólad és anyádról!

Miközben Nesim mesélt, az öregember látszólag nagyon örült és szórakoztatta mindez, de öröménél nagyobb volt az, hogy érdekelte is minden, amit hallott. Nagyon sokáig beszélgettek, azonban a nő kérdéseire kezdetben  szinte alig érkezett válasz. Emiatt Nesim feldühödött, végül elhatározta otthagyja az öreget és helyette feltérképezi a tájat.

-Te az unokám vagy! -hangzott a válasz végül.

Nesim ezt hallva annyira megrémült, hogy visszafutott a fényhez, amely még mindig ott volt. De aztán megtorpant, mivel tudni akart mindent. Szinte biztos volt abban, hogy itt választ kap arra, hogy  mi történt a férjével azon az estén. Az öregember így válaszolt:

-Elmondom neked, mert hamarosan úgyis ide kerülsz. Két nap és itt leszel köztünk.

-Ezzel azt akarja mondani, hogy én már nem élek ?

-Nem, még életben vagy. Aznap kellett volna meghalnod, amikor a férjed. De valami hiba történt, magam sem tudom mi, mert nem nem árulják el nekünk. Ezért is lehetsz itt idő előtt, viszont sorsodat nem kerülheted el, mert a halál üldözni fog. 

Nesim nehezen tudta megemészteni mindezt.

-Mi történt a férjemmel ?

-A selejtezés része lett. Néha ritkán csinálnak ilyet, csak úgy eltűntetnek valakiket valamilyen okból. De ne kérdezz, mert nem tudok többet én sem.

-Mi ez a hely ? -kérdezett vissza Nesim

-Majd megtudod, lesz rá időd bőven, ahogyan már mondtam.

Nesim még mindig nyugtalan volt, nem akarta elhinni, hogy mindez megtörtént vele. Távozás előtt még megkérdezte:

-A holló tette ezt magával, igaz ?

Az öreg nem felelt, csak bólintott.

-Ez nem lehet!- ismételte magában többször is Nesim, miközben rohant visszafelé a fény hátán. A szobájában minden úgy volt, ahogyan korábban hagyta, még az ablak is kitárva. De amint visszatért, a fekete pont , amelyet  a fény világában nem látott, most nagyobbodni kezdett a szemében. Már azt is látta, hogy egy hollót formáz ez a pont, éppen azt, amelyet korábban az ablaka előtt látott. Nesim ismét megmosta arcát, de semmi változás nem történt. A szemkenőcs sem segített. Reggel mindent elmondott szüleinek, akik értetlenül néztek rá. Azt hitték, hogy megbolondult férje eltűnése miatt, ezért nyugalomra intették őt. Nesim-nek azonban levegőre volt szüksége, nem akart az ágyban feküdni, ezért elment otthonról. A főtérig meg sem állt, itt leült egy padra, ahol szemlélte a járókelőket. Ezután  rendelt magának egy fagylaltot a közeli bárban.  Különféle gondolatok jártak át az agyán, egyúttal próbált megoldást is találni. Viszont semmi nem jutott eszébe, habár tisztában volt azzal, hogy minden amit átélt az igaz volt, nem pedig álom és nem őrült meg. Talán fél óra is eltelt, ekkor már minden kezdett elmosódni előtte. Egy hang ébresztette fel kábult állapotából, aki megkérdezte tőle leülhet-e melléje. Nesim amikor felpillantott meglepődve tapasztalta, hogy az az öregember áll előtte, akivel éjszaka találkozott, ám most nem volt vak, teljesen ép és ápolt arccal rendelkezett. Nesim eleinte zavarában nem szólt semmit.

-Ha megenged egy kérdést, mióta él ?

-Úgy érti hány éves vagyok ? -Hamarosan 87 leszek.

-Mesélne a gyerekkoráról? -Nagyon unatkozom.

Nesim végighallgatta az öreget, közben figyelte minden szavát éberen, de nem talált semmilyen közös tényezőt az ő és annak családja életében.

-Különös, de nagyon rokonszenvesnek tűnik számomra. De ne értsen félre, nem arra célzok, hogy tetszene nekem, hanem ez valami egyéb!

-Magam is így tapasztaltam. Talán ezért ültem ide és nem másik asztalhoz, ahol még volt szabad hely.

Nesim ezután hazatért. Korán feküdt le, mivel fáradt volt. Még egy napja volt hátra az életéből, ezt tudta ő maga is, hiszen tájékoztatta erről az öregember, aki állítása szerint a nagyapja. Hajnal lett, mire felébredt újból. Ekkor azt hitte, hogy egyik szemével már nem lát. A hollót formázó fekete folt  már akkora lett, hogy szinte alig látott valamit a bal szemével.  Nesim tudta, hogy ez nem betegség miatt van, ez valami egyéb, amit csak ő lát. Befészkelte magát  a bal szemébe és nem akar onnan elmenni, mert őt magát akarja. Gyógyszerekkel, műtéttel biztosan nem tud megszabadulni tőle, számára ekkor úgy tűnt, hogy sorsa megpecsételődött.  A holló hamarosan megjelent, de ezúttal nem az ablakon kívül, hanem a szobában. A fény, amelyen korábban utazott a szoba ablak felőli részétől kiindulva fokozatosan haladva előre beborította a padlót. Nesim menekülni akart, berohant a  fürdőszobába. Korábban már eldöntötte azt, hogy mit fog tenni és nem fog félni. Úgy döntött, hogy még nem akar új testben élni, folytatni szeretné itteni életét. A holló viszont nem adta fel, berepült hozzá a fürdőszobába és egyenesen a fejét vette célba. Nesim gyorsan felkapta az ollót a kisasztalról, majd a bal szemébe döfte. 

- Emiatt látsz csak az egyik szemeddel? -Ezt azt jelenti, hogy nem fogsz meghalni soha és mindig velem leszel akkor is, amikor én annyi idős leszek, mint te ? -kérdezte Tarik, félbeszakítva nagymamáját.

-Nem, sajnos ez nem így működik. Egyszer én is meg fogok halni! -Az én esetem másmilyen, értsd úgy nem a normális módja volt annak, hogy valaki eltávozik közülünk.

Tarik elkezdett sírni. -Én nem akarom, hogy meghalj. -Azt akarom, hogy mindig velem legyél!

Nesim megölelte az unokáját, látva a ragaszkodását ő is elérzékenyült és vele együtt sírt.

-Nem fogok meghalni, nyugodj meg. -Könnyen lehet, hogy halálom után is találkozni fogunk egyszer valahol, de ezt akkor mindketten érezni fogjuk, ha a belsőnkre hallgatunk. Elég lesz annyi is, ha mélyen belenézünk a másik szemébe. Ugyanis a szem a lélek tükre, tudnod kell.

Tarik ezt hallva kissé felvidult.- Ígérem, hogy nem fogom elmondani senkinek azt, amit most mondtál el és azt is remélem, hogy találkozni fogunk egymással akkor is,  amikor én már öreg leszek!

(Albán történet)