Ausztrál legenda

A történelem előtti években, mielőtt a Murray folyó létrejött, amikor annak helyén csak mélyedés létezett, egy Bunyip látogatott arra. Éppen alkonyatkor jött,  a táborral szemközti parton figyelt. Beleolvadt a gumifa színébe, amely menedéket  nyújtott neki. A bunyip mögött mocsár volt. Egy vadász jött fel az ösvényen, több kacsával a kezében  visszasétált a táborába. A bunyip meglátta, ezért elrejtőzött, szorosan a fatörzshöz nyomódott, majd megkerülte, amikor a vadász közeledett. De a vadász észrevette a mozgást, gyorsan hátraugrott, majd ijedten kiabált, amikor a bunyip nekirontott. A fenevad egy hajszállal lemaradt, így sikerült leereszkednie a mélyedésbe, majd a másik oldalon fel a partra. Az emberek meghallották  kiabálását. Egy fiatal nő , aki a vadász szeretője volt, előreszaladt, hogy találkozzon vele. Elvette tőle a kacsákat, hogy megszabadítsa ettől a kis tehertől,  megnyugtató szavakkal csillapította rémületét. De amikor a férfi elmondta mit látott, a nő nevetett, mert azt hitte, hogy megijedt egy árnyéktól.

Ez végzetes késedelmet okozott. Az üldöző bunyip felkapaszkodott a partra, megragadta a lányt, majd elrohant vele a mocsárba, amikor már sötétség borult a táborra. A vadászok üldözőbe vették, de kénytelenek voltak feladni az hajszát, mert éjszaka egyetlen ember sem tudott ellenállni egy bunyipnak. Amikor azonban felvirradt, a fiatalember ismét összeszedte lándzsáit,  bement a mocsárba. Megkereste a bunyip lábnyomait. Aztán elkapott néhány békát,  összekötötte a lábukat és egy karóhoz rögzítette őket, amelyet  a földbe szúrt. Egész nap várt, de nem látott és nem hallott semmit sem a lányról, sem a bunyipról. De amikor másnap újra odament, a békák már nem voltak ott.  Összeszedett még néhányat, rögzítette azokat is egy karóhoz gyékénnyel. Nap mint nap ezt tette, de egyszer sem járt sikerrel. A népe megpróbálta rábeszélni, hogy kísérje el őket, mert éppen el akartak vándorolni más helyre, de ő állhatatosan visszautasította. Azt mondta, hogy egy nap a bunyip kijön a békákért. Ő pedig addig elmegy az odújába, hogy  megmentse a szeretőjét. A törzsbeliek értelmetlennek ítélték meg a várakozást, ezért útnak indultak.

Amikor másnap felvirradt a nap, a fiú megtalálta a barlangját. Ködös eső hullt. Megjelent a bunyip a lánnyal együtt, akit vonszolt maga után. Enni jött, mert az eső miatt azt hitte még mindig éjszaka van. A férfi  félt, de állta a sarat. Amikor a bunyip meglátta, felordított.  A férfi csak bámult a fenevad szemébe, de közben egyre inkább növekedett a félelemérzete. Hirtelen odadobott valamit, de a bunyip túl gyors volt.  Viszont a lándzsával sikerült megvakítania egyik szemét. A  fenevad elmenekült, a férfi pedig előrevetette magát, hogy megragadja a lányt. De ő varázslat alatt állt, ezért kénytelen volt a fogvatartója után futni. Megkezdődött a hajsza. A Bunyip áttört a mocsáron, a homokos talajon, ahol a tüskés hakea-k nőttek, majd tovább, amíg el nem ért egy helyre, ahol eukaliptusz és kallitris nőtt, elhaladva a hegy mellett, amelyet Goombargona-hegynek hívunk.  Egy ottani gumifára  a kimerült  bunyip felmászott. A fa tövében a  lány habozott. Attól félt, hogy nem tud elég jól mászni ahhoz, hogy ilyen magasra feljusson. Nem messze mögötte jött a lihegő és kimerült szeretője. Közben éjszaka lett, a szerencsétlen szerető néhány lépésnyire megállt vonzalmának tárgyától. A bunyip fél szemével ránézett. Mivel már besötétedett, varázslata csapdába ejtette a férfit, néhány lépésre a nőtől megfagyasztotta őt. Így maradtak mindannyian hosszú ideig: a bunyip a fa tetején pihent, a lány annak tövében, míg a fiú mozdulatlanul állt egy helyben. De nemsokára jött egy nagy vihar, a villám belecsapott a fa tetejébe. A férfi és lány feletti varázslat a fenevad halálával megtört. Nyomban siettek haza a népükhöz,  majd röviddel ezután össze is házasodtak. Gyermekeiket békanépnek nevezték el, mert mindig meghagyták a békákat élőhelyükön, hogy táplálékul szolgáljanak a bunyipoknak.