Hosszú ideig Kína volt az egyetlen ország a világon, amely selymet gyártott és használt. A kínai  mítoszokban és legendákban közül Lei Zu a selyemfonás őseként ismert. Egy nap, amikor az eperfa bokor alatt megpihent  a hosszú, egész napos mezei munka után, egy gubó beleesett a táljába, amelyből ivott. Amikor megpróbálta kihalászni belőle,  soha véget nem érő zsinórra bukkant benne, mert a gubó kibomlott. Miután férje, a Sárga Császár javaslatára megfigyelte a selyemhernyó életét, maga kezdte el gondozni azokat. Később Lei Zu-t a kínaiak a selyemhernyók istennőjének nevezték, aki feltalálta ezt az ősi mesterséget. A Zhejiang tartományban található Huzhou városában máig fennmaradt az a hagyomány, hogy Lei Zu-ról minden Qingming (Csingming) Fesztiválon, általában április 5-én megemlékeznek. A kínai selyem nem csak kiváló minőségéről, hanem könnyedségéről és vékonyságáról is ismert.

Egyes régészeti adatok szerint azonban a selyem megmunkálása régebbi, mint Lei Zu legendája, aki 4600 évvel ezelőtt élt. A legkorábbi bizonyíték egy több mint 8500 évvel ezelőtti újkőkori sírban talált selyemfibroin. Durva szövőeszközöket és csonttűket is feltártak, ami arra utal, hogy a Jiahu lakosok rendelkezhettek a textilkészítéshez szükséges alapvető szövési ismeretekkel. 1958-ban  4700 évvel ezelőtti selymet megmunkáló eszközöket ástak ki a földből Zhejiang tartományban, Yuhang városa közelében. A Han-dinasztia korában (i. e. 200 körül) a selyemfonás mestersége olyan magas szintre fejlődött, hogy minden selyemfonal 14-15 selyemszálból állt, amelyek a Mawangdui sírokban feltárt brokátból származnak. A világhírű Selyemúton vitték évszázadokon át Európába és Ázsia nyugatabbi részeire a drága árúcikket.  A legenda szerint a Selyemút úgy jött létre, hogy egy kínai hercegnő selyemhernyókat csempészett ki az országból, amelyeket a hajában rejtett el. Az ókorban a görögök és rómaiak Kínát Serica-nak, a kínaiakat pedig seris-nek nevezték, mindkettő a selyem (serge) szóból származik. A kínai selyem nagyon keresett lett a régi világban. A Perzsa Birodalomban az uralkodó osztály selyemsálat viselt a fején és a nyakba kötve. Kezdetben a nők irányították a selyemgyártást, de a növekvő kereslet folytán a selyem  termesztése családi üggyé vált. A gyártás alapvető feltétele volt, hogy a selyemhernyók mindig friss eperfaleveleket ehessenek.  A selyem annyira értékes volt az ókori Kínában, hogy egy ideig még fizetőeszközként is használták. A Han-dinasztia idején az állami alkalmazottak fizetését selyemben fizették, a gazdák pedig  gabonát és selymet adtak az államnak adó formájában. A kolostor szabályait megszegő szerzeteseknek még a bírságukat is selyemben kellett fizetniük. Sőt akkoriban valaminek az árát a selyem hosszában, mint mértékegységben lehetett leírni. Mivel a selyem a természet egyik legerősebb természetes szála, a szövetkészítésen kívül máshogyan is felhasználták: hangszerek húrjainak, íjak tartozékainak, valamint horgászzsinórnak is megfelelt.

A vékony selyemből, gézből és damasztból készült selyemfigurák hagyományos kézműves alkotások. Kezdetben az emberek papírból különféle madarakat, vadállatokat, virágokat és halakat készítettek. Később a népszerű drámatörténetekből és legendákból kölcsönöztek témákat. Írásos feljegyzések szerint az északi Song-dinasztia idején alkotó művészek damaszt selyemből emberalakokat formáztak, és ruhákat készítettek brokátból. Ezek a selyemfigurák általában fiatal férfiakat és nőket ábrázoltak a kínai népmesékből. A görög történetíró, Hérodotosz a Történetek című művében azt írja, hogy a felfedező, Ariszteász, a kis-ázsiai Prokonnészosz szülötte hexaméteres verset  írt a messzi Északon elterülő Issedones-ben tett utazásáról . Ariszteász arról számolt be, hogy Issedones földjén túl élnek a félszemű arimaspiak, attól távolabb az aranyat őrző griffek és Hiperborea lakói. Lehettek azonosak azokkal az emberekkel, akiket a kínai források Wusun néven illettek.