Grönland a Föld legnagyobb szigete, ennek ellenére lakossága alig haladja meg az 50 000 lakost.  Népsűrűsége csupán  0,03 fő négyzetkilométerenként. A Dánia fennhatósága alá tartozó nagy sziget belső része teljes egészében jég, amely néhol meghaladja a 3 500 méter vastagságot is. Az óceán és a fjordok jelentik Grönland legkiterjedtebb autópálya rendszerét, ezért több grönlandi rendelkezik csónakkal, mint autóval. Sok kis településen egyetlen autót sem látni, de rengeteg csónak van kikötve a partszakaszon. A különböző városokat nem kötik össze utak, azok mindegyike csupán egy adott településen belülre korlátozódik. A kajak szó tulajdonképpen a grönlandi qajaq kifejezésből ered, mivel ez a hajó az inuit eszkimók legfontosabb közlekedési eszközének számított a szánhúzó kutyák mellett.

Hiedelmek

Az inuitok vagy eszkimók azt hitték, hogy a természet szellemekkel van tele. Minden egyes kődarab, fűszál, állat és növény lélekkel rendelkezett.  Az emberek látható világa mögött egy másik, láthatatlan világ is létezett, amelyet különösen az angakok sámánok láthattak, akik egyfajta belső fénnyel rendelkeztek. Sok mítosz és legenda szól erről a láthatatlan világról és számos teremtményeiről, az inua nevű szellemekről. A világot körbeutazó férfiak legendája jól szemlélteti azt a felfogást, hogy az eszkimó mitológia szerint a Föld kerek volt. Fennmaradt az özönvíz legendája is, de itt geológiai bizonyítékok is megerősítik kagylóhéjak formájában a szinte minden nép legendáiban előforduló nagy horderejű esemény létezését. Az alvilágot a Kúnigseq nevű hős alakja és más történetek is jól szemléltetik. Kúnigseq az árnyak földjén saját anyjával  találkozik,  de nem szabad megérintenie,  mert csak vendégként tartózkodik a túlvilágon. 

A köd keletkezése

A régi időkben, a mágia és varázslás korszakában élt Grönlandon egy hegyi szellem, aki ellopta a tetemeket a sírokból, majd megette azokat. Az egyik falubeli lakos, aki tudni akarta ki műveli ezt a becstelen cselekedetet, hagyta magát élve eltemetni. A szellem szokásához híven felkereste a sírt, kiásta a testet, majd elvitte onnan. A férfi egy lapos követ tett a kabátja alá óvintézkedésként, ha a szellem megpróbálná leszúrni őt. Útközben a szellem a hátán  leszakította az összes fűzfaágat, amely útjába esett, így olyan nehézzé tette magát, amennyire csak lehetséges volt. Ennek ellenére a szellem mégis haza tudta vinni. A kimerítő munka után fáradtan lefeküdt aludni, felesége pedig kiment fát gyűjteni.

- Apa, a halott kinyitja a szemét! – kiáltották a gyerekek, miután a férfi fel akart kelni a földről.

- Ez egy holttest, amit útközben sokszor leejtettem a gallyak közé. Nem él már! - mondta nekik az apjuk.

Nem sokkal később az ember felkelt a földről, megölte a hegyi szellemet és gyermekeit, majd amilyen gyorsan csak tudott, elmenekült a házból. A szellem felesége meglátta őt, de összetévesztette a férjével. Megkérdezte tőle, hogy merre tart éppen. A férfi nem válaszolt, ehelyett  csak futott tovább, mint az űzött vad. A nő azt hitte, hogy valami gond lehet, ezért üldözőbe vette őt. Mivel sík terepen folyt a hajsza, a szellem felesége már majdnem utolérte a férfit. Ekkor az ember az ég felé kiáltott: -Keljetek fel, dombok!  Azon nyomban egyszerre sok domb emelkedett ki a földből,  a hegyi szellem felesége pedig lemaradt, miközben megmászta azokat. Később a férfi meglátott egy kis patakot, átugrott rajta, majd így szólt: - Változz bővízű folyóvá! A kis patak kiszélesedett, hamarosan egy nagy folyó lett belőle. Amikor az asszony a partjához ért, megkérdezte a férfitól, hogyan sikerült átjutnia rajta. -Megittam a vizet! -hangzott a válasz. A nő elkezdte inni a sok vizet. Egy idő után már nem fért belé több, így szétrepedt a hasa. Gőz szállt fel belőle, amely köddé változott, és a mai napig ott lebeg az alacsonyan fekvő dombok fölött.

 A tenger anyja

Grönland legismertebb mítosza a tenger anyjáról, Sassuma Arnaa-ról szól. Egykor egy Nivikka nevű fiatal lány volt. Ha bárki megzavarja a tenger anyjának nyugalmát, hosszú fekete hajával  csapdába ejti zsákmányát.  Ezért  az inuitok gyakran kértek arra egy Angakkoq sámánt, hogy keresse meg Sassuma Arnaa-t a tenger mélyén, és fésülje meg a haját. Cserébe a tenger anyja elengedte az összes állatot, az eszkimók pedig vadászhattak rájuk. A grönlandi gyerekek a mai napig is gyakran játszanak a tengerparton, miközben a tenger anyjának nevét kiáltják. Amikor egy nagyobb hullám közeledik a tenger felől, mindannyian elfutnak.

A fiú és a szellemek

Valamikor élt egy fiú, akinek Qalagánguase volt a neve. Szüleivel és nővérével olyan helyen élt, ahol erős volt az árapály. Amikor szülei véletlenül megettek egy adag mérgező hínárt, meghaltak tőle. Ezentúl csak nővére vigyázott Qalagánguase-re, de nem sokkal később ő is meghalt. Egyedül maradt, senkije sem volt már. Az állatbőrök között keresett menedéket éjszakánként. Egyszer látta, hogy valaki belép a házba és a vizeskádból iszik pár kortyot.

- Köszönöm. Ilyen jót sosem ittam, amíg a földön éltem.

A fiú közben hallotta, hogy a falubeliek  összegyűlnek a háza előtt, majd elkezdenek bemászni az iglu ablakain és ajtóin. Végül így szóltak egymáshoz: -Qalagánguase nincs itt.

A fiú meghallotta őket, előbújt a bőrök rejtekéből, majd ezt mondta nekik: -Azért bújtam ide, mert egy szellem jött be. Vizet ivott a kádból.

 Egy másik napon, amikor a falu lakói mind vadászni mentek, Qalagánguase ismét egyedül maradt. Hirtelen remegni kezdtek a ház falai, majd a következő pillanatban szellemek sokasága lepte el az egész iglut. Utolsó közöttük a  fiú nővérének szelleme volt. A szellemek leültek a földre, játszani kezdtek egymással,  birkóztak, történeteket meséltek, közben pedig folyton csak nevettek. Qalagánguase eleinte félt tőlük, de végül szóba állt a szellemekkel, akik egészen addig maradtak vele, amíg  a falusiak vissza nem tértek. Figyelmeztették a fiút, hogy ne mondjon el semmit, különben minden ereje el fogja hagyni őt. Amikor a vadászok beléptek a kunyhóba, látták Qalagánguase nővérének a lábát az ajtó sarkában, aki nagyon nehezen tudott megválni testvérétől. A fiúnak be kellett vallania mindent: kik látogatták meg és mit csinált velük hosszú órákig, amíg mindenki más távol volt otthonától. De alighogy kimondta ezeket a szavakat, az erő lassan elkezdett kimenni  a testéből. A sámán tanácsára a fiút kikötözték egy totemoszlophoz, hogy elvégezzék a szokásos gyógyító szertartást. Ezt követően egyedül hagyták őt. Éjszaka a szellemek ismét visszatértek, ezúttal Qalagánguase-t szülei látogatták meg.

- Miért vagy itt egyedül? -kérdezték tőle.

- A többiek elmentek egy énekversenyre, engem pedig itt hagytak egyedül.

- Gyere velünk – mondták neki egyszerre a szülei.

- Talán jobb lesz így – válaszolta a fiú. Miel belegyezett, szülei elhurcolták gyermeküket a szellemek földjére. Falubeli társai soha többé nem látták őt.

Az emberbőrbe bújt jegesmedvék 

Egy nő elhagyta otthonát, mert meghalt a gyermeke. Útközben megpillantott egy házat, amelynek ajtajában medvebőrök hevertek. Miután bement a házba, azt vette észre, hogy az ott lakók emberi alakban élő medvék voltak. Ennek ellenére mégis velük maradt.  A legnagyobb jegesmedve ment el vadászni közülük minden egyes alkalommal, mert ő soha nem tért vissza üres kézzel.  Ám egy napon a nőt honvágy gyötörte, nagyon szerette volna látni rokonait, ezért próbálta meggyőzni társait, hogy engedjék haza. A medvék elengedték őt, de meghagyták neki, hogy ne beszéljen róluk senkinek. Azonban az asszony miután hazatért, nem tudott ellenállni annak, hogy el ne mondja el az emberbőrbe bújt medvék titkát a férjének. Nem sokkal az összes vadász elindult, hogy leterítsék a medvéket, amelyekről a nő beszélt. Ekkor csak a gyermekeit nevelő anyamedve tartózkodott a házban.  Amikor meglátta  a vadászokat, annyira megsajnálta a kölykeit, hogy halálra harapta az összeset, nehogy emberek kezébe kerüljenek. Sikerült elmenekülnie üldözői elől, majd meg sem állt a nő házáig, akit befogadott otthonába és korábban megbízott benne. Az igluban tépte szét cafatokra az árulót. Ezután a medve menekülőre fogta, de a falu kutyái körbevették őt, és rátámadtak. A medve nagyot csapott rájuk mancsával, miután mindegyik kutya csodák csodájára nagyon fényes lett, és csillagok formájában emelkedtek fel az égre. A grönlandi eszkimók hite szerint így jött létre a Qiugtussat csillagkép, amely úgy néznek ki, mint egy medve körül ugató kutyák népes falkája . Azóta az emberek  óvakodnak a medvéktől, messzire elkerülik mindegyiket és nem is vadásznak rájuk.

 A sarki fény mítoszai

Az egyik  régi grönlandi mítosz azt tárgyalja, hogy amikor az északi vagy sarki fények megjelennek, akkor a grönlandi ősök szellemei játszanak az égen.   Rozmárok koponyáit használták labdának. A mítosz másik változata szerint a mozgó fények valójában az égen táncoló halvaszületett csecsemők szellemei. 1932-ben Knud Rasmussen dán felfedező leírta a grönlandi inuitok ezzel kapcsolatos hitét: Az eltávozott lelkek labdajátéka az Aurora Borealis néven jelenik meg, amely fütyülő, susogó, recsegő hangként hallható. A zajt a lelkek keltik, amikor átszaladnak az égben lévő megfagyott havon. Rasmussen szerint ha valaki fütyül, a fény közel megy hozzá, vagy akár táncolni is fog előtte. Mások azonban úgy vélték, hogy fütyülni nem tanácsos, mert akkor megjelennek a halottak és magukkal viszik az óvatlant az égi birodalmukba. Ez lehet az oka annak, hogy sokan még mindig félnek fütyülni, amikor a sarki fény élénk színekben pompázik.

 Az emberevő

 Ímarasugssuaq arról volt híres, hogy megette a feleségeit.  Felhizlalta őket lazachúson, de innivalót nem adott nekik. Így tett a Misa nevű feleségével is, akit már annyira kövér lett , hogy alig tudott mozogni. Egy nap Misa a ház bejáratához kúszott, kimászott a folyosóra, majd ott nyalogatni kezdte a  havat. Végre könnyebbnek érezte magát, mozogni is jobban tudott.  Ezért valahányszor férje elment otthonról vadászni, kimászott a ház előterébe és havat evett. Mivel fogyni kezdett, ruháiból egy bábút készített, amely pontosan úgy nézett ki, mint ő maga. Valamilyen csoda folytán ez a bábú életre kelt. Misa arra kérte a saját maga által teremtett tárgyat, hogy férjének mindig mondja azt, hogy nem tud mozogni, mert nagyon meghízott. A nő ezután kiment a kertbe, ahol egy nagy gödröt kezdett ásni. Estére hazaérkezett  Ímarasugssuaq, akinek feltett szándéka volt, hogy még aznap megeszi Misa-t. Lándzsáját beledöfte a bábúba, akiről azt hitte, hogy a felesége. Meglepődve tapasztalta, hogy a földet nem szennyezte be vér, csak néhány széttépett ruhadarab hevert előtte. Misa-nak azonban sikerült elmenekülnie, szülei és testvérei otthonába sietett, akiknek mindent elmondott férjével kapcsolatosan. Ímarasugssuaq azonban nem adta fel, rátalált feleségére annak régi házában. Megpróbálta eljátszani az ártatlant, de nem hittek neki,  ezért leszúrták őt.

A vasfarkú

Élt egyszer egy nő, akinek vasfarka volt.  Amikor egy idegen meglátogatta, megvárta amíg vendége elalszik, majd felugrott a levegőbe, egyenesen az alvó ember hátára, akinek nyakát átszúrta a vasfarkával. Azonban egyszer, amikor valamelyik vendége csak tettette azt, hogy elaludt, a nő nem a férfi testére, hanem  egy nagy kőre ugrott rá, amely eltörte a vasfarkát. A férfi ezeután elmenekült, a hajója felé vette az irányt, amelyet a tenger partján hagyott. A nő viszont üldözőbe vette őt, nem akarta elengedni, mert meg akarta enni őt ebédre. A férfi menekülés közben az égiekhez fordult: -Bárcsak át tudnám döfni a szigonyommal vagy a késemmel! Szavainak teremtő ereje következtében az emberevő nő abban a pillanatban összeesett és meghalt.