A tűz évezredekkel ezelőtt őseink életben maradásának alapvető feltétele volt. Egyben a Napot is jelképezte, így a két fogalom a legtöbb helyen azonos szerepet töltött be. A szent tüzeket táltosok és sámánok őrizték vagy éppen a tűz leányai.

Az avarok legendáiban a tűzisten nem más, mint a Nap, de hasonlóan gondolták a finnugor népek is. A dombok vagy hegyek tetején meggyújtott tüzekben szakrális erőt láttak, amelynek neve mana.  A mana őrzői pedig táltosok vagy a Nap leányainak tekintett nők, akik nem hagyták a lángot kialudni. A tűz leányai azonban nem igazán törődtek az emberekkel, mivel egyetlen feladatuk az őrzés volt. A legrégebbi hun mondákban is találkozhatunk azokkal a lányokkal, akik meztelenül táncolnak a tűz körül. Egy másik, ugyancsak hun monda leírja annak a harcosnak az életét, aki a tiltott szokás ellenére kardjával megpiszkálta a tüzet.  A harcost és a családját így a fagyhalál fenyegette ezen a hideg téli napon. A férfi ezután útra kelt, hogy zsarátnokot hozzon egy másik jurtából. Útközben fényt látott a távolban, ezért úgy döntött, hogy megnézi mi vagy ki okozza ezt. A szikla tetején egy meztelen lány ült, akinek testét sebek borították. Éppen az a kard ejtette rajta a sebeket, amely most a harcosnál volt, ugyanis korábban megpiszkálta vele a parazsat. A férfi bocsánat kért tőle, de szeretett volna kapni a tűzből is, amelyet a lány uralt. A tűz leánya azonban nem adta ingyen azt, cserébe a harcos kisfiát követelte. Végül megkapta, amit akart, mivel ha a harcos nem tett volna eleget a kérésnek, ez a fiú halálát jelentette volna.

Ibn Rusta középkori arab tudós egyik művében tűzimádóknak nevezi a magyarokat,  akik a fény által kívántak megtisztulni. Talán ez azzal magyarázható, hogy a magyarok ősei ismerték Zarathusztra tanításait vagy kapcsolatba kerültek a Mitra- kultusszal. A Szer nevű esemény, vagyis a tűzön járás máig megőrződött a hagyományokban. A legtöbb ősi vallás a tűz megléte vagy hiánya alapján tett különbséget az élet és a halál között. Így érthető, hogy miért jelképezte a tűz a Napot is egyben, amely nélkül valóban nem létezhetne semmilyen életforma. A tengrista mitológiában Tengri, vagyis az égben elő teremtő alkotta meg a világot , de a tűznek is volt egy külön istene. Őt Tűzapa vagy Tűzanya néven emlegették, de a főisten, Hadúr is a tüzet szimbolizálta kezdetben. 

Több magyar krónika alapján az Árpád - házi királyok uralkodása idején még létezett a tűz kultusza az ország határain belül.  Minden újhold utáni vasárnap tűzgyújtással kezdődtek a szentmisék. A tűz leányairól pedig ez áll az egyik krónikában:  kötelességük volt, hogy  vigyázzanak a tűzre olyan helyeken, amelyeket istentiszteletre jelöltek ki. Ezek leginkább erdőkben, hegyek tetején vagy vizek partjain voltak. A nagy kövekkel körkörösen kirakott hely közepén volt a tűzhely. Tilos volt ebbe a tűzbe szemetet és egyéb rútságokat dobni. Olajjal, száraz vesszőkkel  és legyezéssel lehetett meggátolni, hogy kialudjon.

A Kaukázus hegység lejtőin elő kabard nép magukat a hunok leszármazottainak tartják, a nyelvrokonság a magyar és a kabard nép között pedig már régóta köztudott. Nyelvükben a sten szó a tűz csiholását jelenti, amely hasonlít az isten szóhoz. Nem véletlenül, hiszen csupán Isten képes tüzet alkotni a semmiből. Az örökláng nagyon gyakori elem a kaukázusi és a perzsa mitológiában, amelyet sokan próbáltak megszerezni.  A tűz templomai és a bennük égő örökláng arra utal, hogy itt közvetlenül is megtapasztalható Isten jelenléte. A kaukázusi nartikus  eposzokban a Nart klán anyja, Satanay a Napból és a Holdból született, Debet  szíve pedig tűzből állt.  Choppa- nak,  a viharok istenének  az emberek körtáncot mutattak be egy villámcsapás által megölt ember körül. Ugyancsak hozzá fordultak segítségért  nap- vagy holdfogyatkozások során, amikor megpróbálták megmenteni magukat  a Jelmauz szörnyetegtől. A tűzhely,  amely körül az egész család összegyűlt, a balkárok szerint az örökkévalóságot jelképezte. A tűzhely úrnője, aki életet is adott egyben,  köteles volt megtartani a tüzet, így  jelképesen nem engedte azt, hogy az élet megszakadjon. Az Otung yöçüllük, vagyis Oltsd ki a tüzet szavak a legrosszabb átoknak számítottak.  Ahhoz, hogy jobban megértsük a fent leírt hun mondát, hogy miért kellett megválnia saját gyerekétől a harcosnak, tudnunk kell, hogy a  már kialudt tüzet nem lehetett újra felgyújtani más ember udvaráról vett tűzzel. Erre csak  az őrzök adhattak engedélyt a szertartások során.

Az altáji török nyelvű népeknél az odakh, vagyis tűzhely egy kilenc fiatal nyírfából  összerakott kúp alakú épület,  melynek közepén tűz égett. A kúpos szerkezetet nyírfakéreg borította. Ez az ideiglenes lakás három napig állt, a negyediken szétszedték. Az altáji népek a hagyományos esküvő előtt kívánságaikat is megfogalmazták, amely  öt fontos dologra összpontosít: Helyezd a jurtát vízszintes talajra; a  házasság szilárdan megalapozott legyen;  legyen a család szervezett és összetartó;  a kővel kirakott tűzhely erősen álljon és végül égjen benne a tűz örökké.