A szerb mitológiában  a zduhach  és a vetrovnjak képes feltartóztatni a pusztító időjárási viszonyokat, mint például a jégesőt és a vihart.  A Balkán más részein a sárkányemberekről ugyanezt hitték. Az a hiedelem járta, hogy ezeknek az embereknek a lelke álmában elhagyhatta testüket, hogy feltartóztassa a démonokat és harcoljon velük. 

A Zlatibor-hegy körüli vidékek vetrovnjak-nak hívták azt az embert, aki az adott falu szántóföldjeit megvédte a rossz időjárástól. Vihar kezdetén a vetrovnjak transzszerű álomba merült. Azt hitték, hogy lelke ekkor az ég felé repült, hogy megküzdjön valamilyen fekete madárral, amely a vihar- és jégesőfelhőket vezette. Miután felébredt, pihennie kellett egy ideig, hogy helyreállítsa fizikai erejét. Dragačevo régióban az emberek a vilovit-okról meséltek, akik jégesőfelhők láttán eltűnnek, majd a vihar elmúltával ismét véresen és szakadt ruhákkal jelennek meg. Arra a kérdésre, hogy merre jártak, csak annyit válaszoltak, hogy harcolni mentek azok ellen, akik a jégesőt a falujuk felé vezették.  A vetrenjak  azt állította, hogy összecsapott ökrökkel és kosokkal, akiket ördögök vezettek. A jégeső felhőket látva az emberek  akasztott és vízbe fulladt személyekhez szóltak, akikről azt képzelték, hogy a felhők előtt repülnek és vezetik őket. A gazdák ezzel együtt megakadályozták azt is, hogy bárki boronát hagyjon a mezőn, mert azt hitték, hogy a jégesőt hozó démonok a falut védő vetrenjak fejére csaphatják. Az emberek barátságosan viselkedtek védelmezőikkel, de ugyanakkor figyelmeztették gyermekeiket, hogy tartsák távol magukat tőlük, mivel ezek az emberek ördögökkel társalognak. Amikor egy ilyen ember meghalt, hirtelen fújni kezdett a szél, majd felhők tornyosultak az égen. A vetrenjak kifejezés egy olyan embert is jelöl, aki láthatatlanul tudott repülni, amit általában éjszaka tett. A szerémségi szerbek folklórjában a jégeső elleni védelmet az oblačarok-nak nevezett férfiak biztosították. A név az oblak, vagyis felhő szóból származik. Az oblačar közvetlenül egy sötét felhő alatt rohant, amint az megjelent faluja szántóföldjei fölött. Aztán fel-alá szaladgált, hadonászott a jobb karjával, amelyben botot tartott. Addig nem állt meg, amíg teljesen ki nem merült és át nem ázott. Ilyen módon az oblačar az aždaja nevű kígyódémon ellen harcolt, amelyről azt hitték, hogy társaival együtt sötét felhőkben repült, miközben jégesőt okádott széles pofájából. Ha a felhő jégeső nélkül távolodott el falujától, az azt jelentette, hogy az oblačar legyőzte az aždaja-t és kíséretét. Jutalmaként évente búzát kapott falubeli társaitól.

 A délebbre fekvő területeken, mint Montenegróban, Boszniában és a Szandzsák régióban zduhach-nak  nevezték azt az embert, akiről azt hitték, hogy képes megvédeni birtokát, faluját vagy régióját a rossz időjárástól. Egy XIX. századi néprajzi beszámoló Hercegovinában olyan utat említ, amelyen  zduhach lehet az az ember is, aki nem annak született. Negyven nappal azután, hogy abbahagyta az Istenhez való imádkozást és az arcmosást, a férfinak egy sík helyre kellett mennie, ahol kört rajzolt a földre. Miután megjelent az ördög, megkérdezte a férfit, hogy hajlandó-e csatlakozni a seregéhez, valamint mivé szeretne átalakulni. A zduhach megjelenése nem sokban különbözött a hétköznapi emberekétől, de volt néhány vonásuk, amely egyedinek számított. Mélyen aludtak, nagyon nehezen ébredtek fel, gyakran álmosak, töprengőek és megfontoltak  voltak. Arcuk gyakran puffadt, szemük árnyékos volt. Különféle fegyvereket használtak, például orsókat, bükkfa rügyeit, éles szilánkokat, leveleket, szalmaszálakat, pihéket, homokot, fenyőtobozokat, tojáshéjakat és más könnyű tárgyakat. Amint azt Hercegovinában hitték,  a zduhach  fenyőket és tölgyeket csavart ki gyökerestől. A legerősebb fegyvernek azonban a két végén elszenesített luč- botot  tartották. Azonban abban az esetben, ha egy zduhach-ot ezzel a fegyverrel  fejbe ütnének, biztosan belehalna ebbe.  A fegyverek mellett minden zduhać hordott magánál egy tejesvödröt és egy lapátot vagy seprűt. Ezeket arra használták, hogy megszerezzék az ellenséges terület termésének teljes hozamát. 

Az egyik történet a Ceklin nevű zduhach életét írja le. Őt egy másik zduhach annyira megverte, hogy  haldoklott. Különféle gyógymódokkal próbálták visszahozni az életbe, de egyik sem használt. Végül  Ceklin mindenkit kiküldött a házából, kivéve az egyik testvérét, majd így szólt hozzá: - Bizonyára meghalok, ha nem helyettesítenek. Te ezen a módon így megmenthetsz engem, ha lesz elég erőd!  Ma este el kell menned a hegyre, három-négy órányi séta távolságra innen, az út nagy része azonban sűrű erdőn át vezet. Ha már megtaláltad a lépcsőszerű sziklát, azon a helyen nagy félelem kerít hatalmába téged. Valami arra fog késztetni, hogy vedd elő a puskádat és a késedet. Amikor leérsz a szikla alá, felhőtlen lesz az ég és minden lecsendesül. Egy felhő foszlánya fog megjelenni a Rumija-hegy mellett, melynek hatására a szél erősen fújni kezd. Három bikát fogsz látni a felhőből lehullani a földre: egy világos szőrűt, egy fakót és egy sötét szőrűt. Utóbbi kettő az előbbit kezdi el verni, mert ez a leggyengébb. - így szólt Ceklin, mielőtt fivérét elküldte volna az erdőbe.  A fiú ezután magához vette két puskáját,  közéjük tette a kést, és egy muskétát a vállára vetett.  Áthaladt a sötét erdőn, ahol megtalálta a lépcsőszerű sziklát.  Nemsokára felhőfoszlány jelent meg a Rumija-hegy felől, üvöltés és robaj hallatszott. A haja úgy megemelkedett, hogy háromszor a fejére csapta a sapkáját. Végül három bika esett le a viharfelhőből, amelyek verekedni kezdtek. A késsel nyakon szúrta a fakó bikát, amely megtántorodott és elesett. Ezután leszúrta a sötét szőrű bikát is.  Attól tartva, hogy a megsebesített bikák még felemelkedhetnek, addig szúrta őket a késsel, amíg azok már nem lélegeztek. A viharfelhő hirtelen eltűnt, vele együtt a világos szőrű bika is. Ismét ragyogott a Hold és a csillagok. A fiú olyan gyorsan ment haza, mintha csak repült volna. Amikor megérkezett, testvérét a kandalló mellett találta, éppen rönköket rakott a tűzre. Olyan egészséges lett, mintha korábban sohasem  betegedett volna meg.

Egy másik montenegrói történetben, amelyet Cetinje város környékén jegyzetek fel, a zduhach halálosan megsebesült a Lovcen-hegyen egy másik elleni csatában. A haldokló zduhach elárulta, hogyan lehet megmenteni, ezért egyik rokona az utasításai szerint járt el. Éjszaka lement a völgybe, ahol lovakat, ökröket, kosokat, kecskéket, férfiakat és nőket látott. Teljes csendben haladt el mellettük egészen addig, amíg meglátott egy fekete ökröt. Farúddal ütötte az ökröt, az állat pedig fájdalmában nagyot üvöltött. Miután hazatért, szeretett rokonát egészségesen találta. Amint azt a kelet-boszniai Birač régióban is hitték, egy halálosan megsebesült zduhach meggyógyulhat, ha bükkfa rügyeit égetik el egy tejesvödörben és egy orsóval a beteg felé lendítik a füstöt.

Akár egy háziállat is zduhac-nak tekinthető, ha alvás közben furcsa hangokat ad ki. Az ilyen állatot nagyra tartották, ezért nem volt eladó. Szerbia keleti és déli részein, Nyugat-Bulgáriában és Macedóniában sárkánynak nevezték  azokat a férfiakat, akik megvédték falujukat a rossz időjárástól. Minden sárkánynak megvolt a maga területe, amelyen belül egy erdei forrás vagy patak mellett, bükkfa üreges törzsében, vagy éppen egy hegyi barlangban lakott. Jóindulatú volt az emberekkel, gondoskodott arról is, hogy földjei  elegendő mennyiségű esőt kapjanak és a növények jól növekedjenek. Ellensége az ala nevű nőnemű démon volt,  akinek fő tevékenysége a viharok előidézése. Amikor a zmajevit, vagyis a sárkányember észrevette az ala közeledését, felrepült a felhőkbe, hogy megküzdjön vele. Ezt úgy tette, hogy mély álomba, vagy a halálhoz hasonló állapotba került. Lelke ekkor kígyó vagy gyík formájában elhagyta testét, majd az ég felé emelkedett. Azt állították, hogy addig nem lélegzett, amíg a lelke hiányzott a testéből. A csata egy egész napig, de akár több napig is eltarthatott, ezalatt a férfi eszméletlenül feküdt, és erősen izzadt a harc megerőltetéseitől. Fennállt a veszélye annak is, hogy a csata során az ala a férfi testéhez ment, hogy megölje. Ezt úgy lehetett megakadályozni, hogy pengét tettek a sárkányember  fejére.  A felhők között a zmajevit tüzes nyilakat és köveket lőtt az ala-ra, ami villámlást és mennydörgést okozott. Azokon a vidékeken, ahol az emberek hittek a zduhach-ban, a sárkány nagyra becsült mitológiai lény volt ugyan, de nem hozták kapcsolatba a növényekkel és azok démonokkal szembeni védelmével. A Bánátban és Kelet-Szerbia egyes területein a sárkányembereket alovit néven emlegették. Az egyik bánsági faluban, Kusic-ban Ilija B. -t alovit-nak tartották, akinek farka volt.  Ugyanebben a faluban egy másik alovit-nak hitt személy, miután figyelmeztette a falubelieket a zivatar közeledtére, a hátára vett egy kocsirudat és a felhők közé repült.  Olyan alovit is ismert volt, aki négy mellbimbóval született. A Gruza nevű   régióban pedig úgy tartották, hogy az emberek sárkányszerűvé válhatnak.  Sőt akár az állatok is. Az egyik ilyen példa alapján, ha egy kakas  szárnyakat növeszt  a rendes szárnyai alatt,  erős sárkánnyá válhat. A smuk kígyót, amely leginkább termőföldön vagy szőlősben lakott, egyfajta őrzőnek is tekintették. A kígyóról azt mondták, hogy belerepülhet a jégeső felhőkbe, vagy úgy oszlatja szét azokat, hogy a magasba emeli a fejét és erősen sziszeg. Ha ez a kígyó elér egy bizonyos kort, szárnyakat növeszt, majd sárkány lesz belőle.

Azokat az egyéneket, akik alvás közben lélekben el tudták hagyni testüket, a kaukázusi oszétok burkudzauta névvel emlegették. Az ilyen emberek állatok vagy  tárgyak formájában az újév és karácsony közötti éjszakákon repült Burku-ba, a halottak országába, amelyet másképpen nagy rétnek neveznek. Ott gyűjtötték be a mezőgazdasági növények magjait és vitték el falujukba, hogy biztosítsák a gazdag termést. A halottak üldözték és nyilakat lőttek rájuk, miközben hazarepültek. A Baltikumban és Livóniában a vérfarkasoknak titulált emberek kutyák alakjában vonultak a föld alá, hogy megküzdjenek a varázslók ellen, akik ellopták a gabona hajtásait. Ha a vérfarkasoknak nem sikerült kicsavarni a hajtásokat, éhínség támadt.  A cserkeszek beszámoltak olyan esetről, amikor az év egy bizonyos éjszakáján varázslóik az abház nép varázslóival harcoltak, miközben megpróbálták egymás vérét kiszívni.  Ennek fényében érthető az is, hogy abban az esetben, ha egy zduhach a sötét oldalt részesíti előnyben, halála után átalakulhat, akár vámpírrá is válhat. Montenegróban a jedogonja-t egyfajta varázslónak tartották. Miután egy ilyen ember meghalt, a galagonya tüskéit szúrták a körmei alá, majd egy fekete nyelű  késsel elvágták a térde alatti inakat, hogy ne tudjon kikelni a sírjából.  Hasonló mitológiai alak az ukránoknál szereplő mavka, amely olyan fiatal nők formáját veszi fel, akiknek hosszú haja van, de nincs árnyékuk és tükröződésük a vízben. Erdőkben, hegyi barlangokban élnek, amelyeket lenből szőtt szőnyegekkel díszítenek, valamint szeretnek tavasszal virágot ültetni és a mezőkön táncolni.  Irányítani tudták az időjárást is, gyakran sötét felhőket küldtek a termőföldek fölé, hogy azokat a jég szétverje. Az erdőbe csalták a férfiakat, majd levágták a fejüket. A mavka valós teste azonban torz lényt takar, amelynek nincs bőr a hátán, így néha az emberek láthatták szerveiket, ha  a mavka megfordult vagy hosszú haja nem takarta el a hátát.