Március idusán volt Anna Perina ünnepe Rómában. Nem messze a Tiberis partjától  mulatott ezen a napon a nép, mindenki a maga párjával a fűben heverészve. Leginkább a szabad ég alatt töltötték a napot, de voltak olyanok is, akik sátrat vertek vagy lombos ágakból kunyhót építettek. Eközben annyi éve kértek az istenektől, ahány pohár bort kiürítettek. Alighogy eltemették Dido királynőt Karthágóban, akit elemésztett a szerelem lángja Aeneas iránt, testét ugyanúgy elemésztette a máglya is, amelyet ő maga gyújtott meg, máris a feje tetejére állt minden.  A numidiai nép betört a gazdátlanul maradt országba.

Numidia királya, miután értesült Dido haláláról, így szólt: - Mégis be fogok jutni Dido szobájába, ahonnét már annyiszor kiutasított engem. A Föníciából letelepedett türosziak, akiknek Dido Karthágót építette, szétszéledtek. A királynő húga, Anna is menekülésre kényszerült.  Sírva búcsúzott el Anna a falaktól, amelyek nővére parancsára épültek, majd utoljára kezébe markolta hamvait. Dido hajának egy fürtje nem égett el. Az olaj, amelyet a sírra öntött Anna, könnyeivel keveredett. Aztán társaival együtt hajóra szállt, de végig szomorúan tekintett vissza Karthágó elhagyott városára, amely egyre csak távolodott a láthatáron. Melite termékeny szigete felé tartottak, ugyanis régi vendégbarátság kötötte népüket az itt uralkodó királyhoz, Battus-hoz. A király részvéttel hallgatta végig a két nővér szomorú sorsát, majd így szólt Annához: - Kis föld az enyém, de tekintsd otthonodnak! Később nem is tagadta volna meg soha a menedéket a száműzöttől, ha nem kellett volna Dido és Anna gonosz testvérének, Pygmalion türoszi királynak a hatalmától tartania. Három év múlva Pygmalion megjelent csapataival Melite szigetén, hogy magának követelje Annát. -Mi nem szoktunk fegyverhez. -mondta a király Annának. -Fuss innét és mentsd meg az életedet, ahogyan tudod! Így aztán megint a szél és a hullámok játékára bízta könnyű hajóját a száműzött, hiszen nincsen olyan tenger, amelynél ne lenne kegyetlenebb a testvére. Camere mezeje felé sodródott a hajó, és már nem is jártak messze a céltól, amikor a kedvező szél nem fújt tovább és a vitorla vásznán megereszkedett. -Hasítsátok evezőkkel a vizet! -adta ki az utasítást a kormányos. Már éppen be akarták húzni a vitorlákat, amikor hirtelen déli szél kapott a hajóba. Hiába erőlködött a kormányos,  a nyílt tengerre sodródtak ismét, a föld eltűnt a szemük elől. Hullámok csapódtak a deszkákhoz, mélyről örvénylett a tenger, jelezvén a vihar kezdetét.  Bárhogyan is erőlködött mindenki, nem sikerült úrrá lenniük a hajó pusztulásán, amely kezdett már darabjaira szétesni. Végül a laurentumi partokhoz vetette a szél a megtépázott hajót. Kevesen élték túl a tengeri katasztrófát. Anna céltalanul bolyongott egyedül  a parton, nem számíthatott senkire már, csak saját magára.

Ezekben az időkben  Aeneas uralkodott Latium-ban, aki Latinus leányával történő házassága után elnyerte magának az itteni földeket. Ennek fényében nemcsak  a város pusztulását túlélő trójaiak királyának nevezhette magát, hanem a latin nép felett is uralkodhatott.  Amikor Anna a hajótörés után a tengerparton tévelygett,  Aeneas is arra járt Achates társaságában.   Mezítláb élvezték a tengerparti homok jótékony hatásait. A nőt Achates ismerte fel, amikor az megpróbált elbújni az egyik fa mögött. Saját neve hallatán a száműzött is felemelte tekintetét, de még mindig nem tudta, hogy meneküljön vagy járuljon eléjük. Nővérérnek szerencsétlen sorsa lebegett a szeme előtt. Aeneas számára még mindig nagyon fájó emlék volt Dido elvesztése. Megpróbálta megnyugtatni Annát, aztán ezt mondta neki: - Az istenek a szememre hányták, hogy miért vesztegetem az időmet Karthágóban. De arra nem gondoltam, hogy az erős lelkű asszonynak halálát okzhatja a bánat. De ne is mondd el, mi történt. Magam is találkoztam vele és láttam sebeit alvilági utam során. Te pedig, akár saját elhatározásod, akár valamelyik isten által vetődtél a mi partjainkra, fogadd el mindazt a jót, amit országom nyújthat neked. Hiszen sokkal tartozom nemcsak feléd, hanem Dido emléke iránt is.

Anna meghallgatta Aeneas szavait, majd elmesélte neki hosszas bolyongásainak történetét. Ezután Aeneas felesége gondjaira bízta a nőt, akit Lavinia-nak hívtak. - Nyomós okom van rá, hogy ezt az asszonyt rád bízzam. Mint hajótörött az ő kenyerét ettem és az ő segítségét élveztem. Türoszból származik, de az afrikai partokon volt országa. Szeresd úgy őt, mintha testvéred lenne!  Mindent megígért Lavinia, sérelmét elnyomva csak magában duzzogott. Még nem tudta azt, hogy mit fog tenni, de a féltékenység nem hagyta nyugodni őt. Folyton azon törte a fejét, hogy miként álljon bosszút. Még aznap éjszaka azonban Anna álmot látott, amelyben Dido véres árnya jelent meg neki: -Fuss innét, habozás nélkül hagyd el ezt az átkozott házat! Anna felriadt a rémálom után, majd ijedten vette tudomásul, hogy minden ajtó és ablak tárva nyitva volt szobájában. Dido szelleme valóban nála járt, figyelmeztetni akarta a veszélyre nővérét. Anna kiugrott az ablakon a mezőre, miközben maga a félelem tette vakmerővé. Riadtan futott, mint az őz, amikor a farkasok üldözik. A Numicius folyó fogadta be hullámai közé. Aeneas reggel mindenhol kereste Annát, de nem találta sehol. Senki nem látta őt távozni a palotából, de a folyó partjáig sikerült követniük a nő lábnyomait. Ebben a pillanatban lecsendesedve megállította vizeit a Numicius folyó és az eltűnt nő hangját vélték felfedezni benne: - A szelíd Numicius nimfája lettem, mert az örök folyóban rejtőzködöm. Anna Perenna, az örök folyam lesz a nevem ezentúl.

Mások szerint viszont Anna Perenna visszatért Rómába. Akkor még nem voltak tribunusok, akik a nép jogait védték. Ezért a szegény sorban élő nép tagjai kimentek gyakran a szent hegyre, majd ott telepedtek le. Addig nem tértek vissza a városba, amíg a patríciusok nem teljesítették kívánságaikat. Viszont egy idő után elfogyott az élelmük, így nem jutottak Ceres emberi tápláléknak szánt ajándékához, a kenyérhez. A Róma közelében fekvő Bovillae településen élt egy öregasszony, akit Annának hívtak. Szegény, de dolgos kezű nő volt, aki ősz haját szalaggal leszorítva paraszti lepényeket gyúrt. Minden reggel szétosztotta ezeket a nép körében. Ő tartotta bennük a lelket. Miután a patríciusok és a plebejusok között helyreállt  abéke, örök emlékjelet állítottak Annának, amiért szükségben megsegítette a népet.