1991-ben az éneklő forradalom révén Észtország  független állammá vált.  Nyelvrokonaink világszerte az egyik legnagyobb népdaltárral büszkélkedhetnek, mintegy 133 000 dallamot tartalmazó dokumentált felvétellel. Aki elég sokat tartózkodik itt, valószínűleg hallani fogja a mondást: Nincs rossz idő, csak rossz ruházat. Az eső, a hó és a jég sem tartja vissza az észteket kedvenc időtöltéseiktől: a túrázástól, kempingezéstől, kajakozástól, korcsolyázástól, téli úszástól és síeléstől.  Az észt mitológia nagyon gazdag, amely rokonságot mutat a finn és más finnugor nyelvek legendáival is.

Az észt kultúra és a természet

A régi észtek világnézetének alapja az ember és a természet összhangja volt. Az emberek azt hitték, hogy minden állatnak, fának és kőnek lelke van. A legősibb mítoszok szerint, amelyeknek nyomait csak a népdalok őrizték meg, az észtek ősei azt hitték, hogy a világ tojásból keletkezett.  A Tejút a világfa törzse (ilmapuu) vagy más változatokban egy olyan út (Linnutee), amelyen a vándormadarak egy másik világba viszik az elhunytak lelkét. A Nagy Göncöl egyfajta kocsi, ahová farkast és bikát fogtak be. A farkas büntetésből vonszolja a szekeret, amiért egyszer megette a befogott ökrök egyikét. A legtöbb követőt számláló ősvallást Maausk-nak hívják (szó szerint földhit vagy földi hit). A Maausk az Észtországban hagyományos pogány hiedelmek gyűjteménye, beleértve a láthatatlan szellemekben,  ősökben, mágikus lényekben és a mágiában való hitet is. A mozgalmat a Maavalla Koda pogány szövetség irányítja. Legfontosabb ünnepük a  Jõulud ( téli napforduló) és a Jaanipäev (nyári napforduló).  A mozgalom tagjai gyakran látogatják a Hiis nevű szent helyeket: ezek lehetnek víztestek, ősfák, jeges sziklák és kövek is. A szentély közelében hinta, kandalló vagy szauna található általában. Ezekre a helyekre nagyon sok ember látogat el, hogy közel lehessenek a természethez és lelki békét találjanak. Napjainkban egyre többen csatlakoznak hasonló csoportokhoz, így nem meglepő, hogy Észtország egyike a leginkább ateista népességű országoknak.

Kalevipoeg nemzeti eposz

A  húsz dalból álló Kalevipoeg eredeti verse rovásírás, amely az ősi észt népdalokra is jellemző. Kalev és két testvére a taara-i tölgyes szélén éltek. Egyikük Turya országába ment, ahol nagy harcos lett belőle, a másik pedig Oroszországba indult kereskedni.  Kalev egy tengeri sas hátán átrepült a Balti-tengeren és Virumaa uralkodója lett. Itt ismerte meg új feleségét, Lindát. Az eposz második dala az idős Kalev legfiatalabb fiának, Kalevipoegnek a születését meséli el, akiről Parnu-tól Pskov-ig énekeltek dalokat az emberek.  Miután Kalev meghalt, a mai Tallinn helyén temették el. A vigasztalhatatlan Linda könnyeiből keletkezett az Ülemiste-tó. A harmadik dal a finn gyógyító, Tuuslar nőrablását meséli el, amikor megszerezte magának Kalev özvegyét, Lindát. Uku isten azonban nem nézte ezt jó szemmel, ezért a nőt sziklává változtatta. Kalevipoeg közben Finnországba indul, ahol találkozik egy kovácsmesterrel, aki kardot készít neki. Azonban egy lakoma során veszekedés tör ki az ittas vendégek között, Kalevipoeg pedig megöli a kovács egyik rokonát. A gyilkos fegyverre, a kardra emiatt átok kerül. A hetedik dalban Kalevipoeg hazatér testvéreihez Tuslar hajóján, mert azt reméli, hogy otthon hírt kap eltűnt anyjáról. A szél éneke közli Kalevipoeg-el, hogy ne kutasson tovább, mert anyja meghalt és kővé változott. Alkonyatkor a sóvárgó Kalevipoeg ahhoz a halomhoz megy, ahol apja van eltemetve, Kalev pedig a sírból vigasztalja legkisebb fiát.  Az eposz ezt követő részében a testvérek sorsot vetnek, hogy ki legyen közülük a fejedelem, a szerencse pedig Kalevipoegnek kedvez. Békét hirdet,  ezt jelképezvén pedig kardját csípőjére akasztva szűzföldet kezd szántani. A hosszú munkanap után fáradt lova az erdőbe megy pihenni és felfrissülni, de farkasok támadják meg és széttépik. A következő, kilencedik ének azzal kezdődik, hogy Kalevipoeg  tíznapi szántás után lefekszik pihenni, de álmát két hírnök zavarja meg. Az első azt a rossz hírt hozza, hogy külföldi hadak több ezres serege vonul Virumaa és Jarva megye határai felé. A második hírnök, egy ismeretlen ősz hajú öregember elmondja Kalevipoeg-nek, hogy családjának régi barátja és életének őre. Megjósolja előre neki a jövőt és egyben a közelgő háborút is. Kalevipoeg hosszas gondolkodás után az első hírnöknek átadja  írásos utasításait, hogy küldjön embereket a csatatérre, állítson fel előőrsöket és őrséget a tenger partjain és a sziklákon. Az ifjú hírnök a háború borzalmaitól tartva úgy véli, hogy mivel az üzenetben leírtak nem válnának az emberiség javára, a tenger mélyére kell dobnia azt. Kalevipoeg útja során vízi ördögökkel ( paharet ) találkozik, akik fel akarják osztani egymás között a Kikerpära-mocsarat. A vodyanoy, a békafejű szellem is felbukkan, aki  Kalevipoeg-el együtt  kőhajító versenyt szervez az ördögöknek, amelynek első helyszíne a Peipus-tó lesz. Itt veszíti el kardját a hős, amikor elalszik a tó partján. Egy másik víztest, az Endla-tó környékén az alvilágba is látogatást tesz, ahol a pokol lányai megtanítják őt a mágia fortélyaira. A földalatti világok uralkodója, Sarvik azonban ellenséges módon közeledik hozzá, ezért a hősnek menekülnie kell. Kalevipoeg a Lennuk nevű hajón indul útnak a föld vége felé. Útközben találkozik a lappföldi varázslóval, Varak-kal  és egy női óriással is. A továbbiakban az északi fény alatt vitorlázva a Lennuk hajó új és ismeretlen partokra ér, ahol félig kutyatestű emberek élnek. Mivel Kalevipoeg nem találja meg a világ végét, hamarosan hazatér. Több évig tartó nyugodt időszak után az ellenség betör az észt földekre és kitör a háború, amelynek első felvonása az assamalla-i csata lesz. Az utolsó előtti dal azt írja le, hogy Kalevipoeg meghódítja Sarvik földalatti országát, gazdag zsákmányt szerez és városokat épít. Eközben a lapp varázsló, Varrak Kalev varázskönyvét kéri ajándékba, amiért segített neki legyőzni a földalatti királyságot. Kalevipoeg-nek fogalma sincs arról, hogy mennyire értékes ajándéktól válik meg, ezért kertelés nélkül eleget tesz a kérésnek. Közben a vasemberek elkezdik az újabb inváziót a keleti részek felől, az észtek pedig ezúttal nem tudják feltartóztatni a betolakodókat. Az utolsó ének az Emajoe folyó melletti csatát  meséli el a vasemberekkel, akiket végül sikerül kiűzni az országból. Ezután a Vohandu- folyón  újabb harcokra kerül sor a lengyelek, litvánok és tatárok ellen. Az utóbbiakkal vívott csatában Kalevipoeg serege vereséget szenved, legjobb barátai pedig meghalnak a csatában. A hős felkéri életben maradt társát, Olevipoeg-et, hogy vezesse tovább népét, találjanak új hazát és tegye dicső nemzetté népét. Kalevipoeg végül saját kardja által hal meg, amikor rátalál régi fegyerére a Kaapa-folyó alján. Kalev fia megparancsolta a mágikus fegyvernek, hogy vágja le annak a személynek a lábát, aki a folyó aljára juttatta. Az átok ekkor fogan meg: a finn kovács korábban tett utasítása nyomán a kard beváltja ígéretét, majd térdig levágja Kalevipoeg lábát. A sebből kifolyó vér az egész mezőt betöltötte, a hős pedig hamarosan meghal és szelleme madárként emelkedik az égbe. A világegyetem teremtője azonban nem akarja azt, hogy Kalevipoeg tétlenül bolyongjon a mennyországban, ezért a pokol kapuőrévé teszi meg, hogy őrizze az ott raboskodó démonokat egy fehér lovon ülve.

Tallinn alapítása

Tallinn régi neve Reval volt, de nem véletlenül nevezték el így Észtország fővárosát.  A legendák elmondják, hogy II. Valdemár dán király vadászat közben megpillantott egy nagyon szép szarvast azon a helyen, ahol most az Óváros áll.  A királynak annyira megtetszett az állat, hogy élve akarta elfogatni. Sajnos a szarvas menekülés közben leesett egy magas mészkőszikláról és eltörte a nyakát. Németül a reh-fall jelentése a szarvas bukása, és ebből származik a Reval elnevezés is.  

Öreg Tamás, Tallinn védelmezője

A Tallinn-i Városháza tornyának tetején 1530 óta áll egy kalapos öregúr alakja, aki lándzsát tart a kezében. A legendák szerint a középkori Tallinn-ban minden évben íjászversenyt rendeztek. Egyik évben különösen nehéz feladványt eszeltek ki a város bírái: aki le tud lelőni egy rúdon lévő fából készült madarat, megkaphatja a trófeát is. Szokás szerint csak a gazdagok és a nemesek versenyezhettek. Mivel ebben az évben egyikük sem járt sikerrel, az alacsonyabb társadalmi osztályokban lévőknek is megengedték, hogy próbát tegyenek. A Tamás nevű fiúnak sikerült egyedül célba találnia. Mivel Tamás sok más figyelemre méltó képességgel is rendelkezett, a városi előljárók őrtanoncnak nevezték ki. Nagyon jó katona vált belőle, akit kedves természete miatt sokan megkedveltek az arisztokraták közül is. Miután meghalt, a polgárok fémszobrot készítettek róla és a Városháza tetejére állították, így az elvárásoknak megfelelően Tamás az idők végezetéig vigyázhat Tallinn városára.

Tharapita

Livóniai Henrik krónikája Tharapita-t az osilianus-ok  isteneként említi , akit az észak- észtországi vironi törzsek is jól ismertek. A krónika szerint, amikor 1220-ban a keresztesek megszállták Viróniát, egy erdős dombon a helyiek szerint megszületett Tharapita. Innen repült aztán Saaremaa szigetére.  Ez a domb talán a mai Ebavere-hegy lehet Laane-Viru megyében.  Tharapita alakja később egy észt neopogány mozgalmat is inspirált, amely a Taara néven ismert. Észtország második legnagyobb városa, Tartu is róla kapta a nevét.  Tharapita Vironiából Saaremaa felé tartó repülésének történetét egy jelentős meteorbecsapódással hozzák összefüggésbe, amely a Kaali-krátert hozta létre.

A gyógyító szellem

A mélyből feltörő forró gejzíreknél egy Allikaravitseja nevű gyógyító szellem lakik. A forrásban lévő vízben sok homokszem található, amelyek néha emberi test alakjává állnak össze. Az emberszerű alakok a szomszédos bokrok és fák tükröződésében is megjelenhetnek. Allikaravitseja ritkán jelenik meg, de hangja kihallatszik a vízből  suttogás formájában.

Utazó erdők 

Ha az emberek gonoszak, mohók és kegyetlenek, az erdők máshová költöznek. A legtöbb történet az utazó erdőkről Észtország tengerparti területein fordul elő.

Taevaskoja

Egyszer régen a gonosz egyik formája az Ahja folyó partján sétált. Megtetszett neki a folyó magas partja, ezért úgy döntött, hogy ott fog lakni egy barlangban. Annyira megszerette új otthonát, hogy Taevaskoja-nak, vagyis mennyei otthonnak nevezte el. Csendben, a világtól elzártan lakott itt magányosan, azonban egy idő után gondja akadt a kenyér elkészítésével. Volt ugyan a közelben egy szántója, ahol gabona termett, de nem tudta megőrölni. Megépített egy malmot, de a forgószél megrázta annak falait és a rönköket különböző irányokba röpítette. A gonosz szellem végül abbahagyta a malom építését, aztán elhagyta Taevaskoja barlangjait.

Polva temploma

Egy legenda szerint Polva templomát a régi, természeti vallásokat  követő  észtek egyik szent helyére akarták építeni az új vallás papjai. A munkálatok során azonban minden reggel leomlottak a falak. Az építészek nem tehettek mást, mint elmentek tanácsot kérni egy bölcs emberhez, aki így válaszolt kérdéseikre:  A templom falai fenn maradnak, ha egy lányt térdelve a falak közé eltemettek. A gyülekezet egy Mária nevű lányt választott ki. A kőműves lyukat csinált a falban, ahová Máriát térdelő pozícióban helyezte el, majd a lyukat egy nagy sziklával eltorlaszolták. A második lyuk arra szolgált, hogy azon át kenyeret és vizet adjanak neki. Később azt a lyukat is bezárták, mert a falak csak így maradhattak egyben.

A lovag fehér lovon 

Nem minden szellem van helyhez kötve. Egy fényes páncélban lévő lovag visszajáró árnya állítólag valahol Lasnamägi és a tenger között kóborol fehér lovon ülve és megállítja az arra járókat. Mindenkit próbál rávenni arra, hogy vegyenek tőle bőrt. A nyereg mögötti bőrdarabok azonban borzalmas szagúak. Ha valaki megkérdezi, hogy milyen típusú bőrökről van szó, akkor a lovag azt válaszolja, hogy ezek emberi bőrök, amelyeket a háború során nyúzott le ellenségei hátáról. Ezekből készült a csizmája és a nyerge is. Mindenki elmenekült tőle, de egy alkalommal nem így történt.  Ez az ismeretlen személy átvette a lovag helyét, így az átok értelmében neki kellett szenvednie ezentúl a pokolban. Itt az örödögök letépik hátáról a bőrt, ami egészen addig fog tartani, amíg nem talál egy olyan járókelőt a tengerparton, aki saját elhatározása szerint az ő bőrébe fog bújni. A lovag visszakapta szabadságát, majd Észtország egyik félreeső falvában házasságot kötött egy Greta nevű asszonnyal. A nő kezdetben nagyon megkedvelte a faluba újonnan érkezett idegent kedves és tisztelettudó viselkedése miatt, így segített neki a beilleszkedésben is. A férfi nem ismerte a modern korok találmányait és az új szokásokat sem, ezért Greta nagyon nehezen boldogult vele, ennek ellenére soha nem vitatkoztak egymással.  A magát Jarvi-nak nevező férfi azonban nem öregedett a helyiek szerint. Amikor felesége hetven éves lett, ő még mindig huszas- harmincas éveiben járt, semmilyen ránc nem jelent meg az arcán.  Személyi iratait valószínűleg az orosz titkosrendőrségtől vásárolta meg pénzért. Egyik barátjának állítólag elmondta, hogy a teuton rend tagja volt valamikor a középkorban. Miután Greta meghalt, Jarvi nyomtalanul eltűnt: senki sem tudja merre ment és mi lett vele később.

Lásd még: A boszorkánykút